Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.
Ülésnapok - 1901-71
7i. országos ülés 1902 márczius 12-én, szerdán. 211 elől való kitérésre. (Igaz! TJgy van 1 a szélsőbaloldalon.) És fáj a dolog különösen akkor, a mikor az abban az évben történik, a melyben Kossuth Lajos születésének századik évfordulója lesz szeptember 19-én. Krasznay Ferencz: Hugó Viktort másként ünnepelték a francziák a százéves évfordulón! Lengyel Zoltán: Nem a szeretet az ő emléke iránt játszik itt közre, mert ha ez vezetné a fővárost, tettekkel bizonyítaná be és felállítaná a siremléket, hanem pusztán az vezeti akkor, mikor száz- és százezrekből akarja kiállítani a síremléket, mert a szoborra gyűjtött pénz súlyosan nyomja kormányzó köreink lelkét, olyan az, mint a tetemrehívás, meg kell tehát minél előbb szabadulni tőle. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Azt mondják: facta loquuntur. Itt vérlázitóan beszél az is, a mi történt, de még inkább az, a mi nem történt meg. (Igaz! TJgy van! a szélsőbaloldalon-) Rút visszaélés történt a nemzet óhajával, mert a nemzetet akkor, a mikor Kossuth Lajos holttestét 45 évi hontalanság után visszahozták, a mikor gyászba borult és könnyeit elsírta, az a nagy gondolat hatotta át, hogy érczben örökítse meg édesatyja emlékét. (Tetszés a szélsöbaloldalon.) Szobrot akart állítani, szobrot, a mely beszéljen a nemzetnek múlt nagyságáról, a nemzet szeretetéről és hálájáról, szobrot, mely lelket öntsön a csüggedőkbe és a feltámadást hirdesse örökké. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Ezt akarta a nemzet, ennek kell tehát megtörténnie. Igaz, az ő néma sírja rettentően beszélne a nemzet hálátlanságáról, de azért hadd álljon még egy ideig jeltelenül, hadd jusson a zarándok közelebb az 6 hamvadó poraihoz és szívhassa magába az ő lelkének melegét, eszméi szeretetét. Azt mondom, ne tegyünk követ arra a sirhantra, ne tegyünk százezrekből kőpalotát, ne tegyünk oda követ, ne akarjuk agyonnyomni a kő terhével az eszméit, mig azok meg nem valósulnak, mert nem kő kell arra, hanem az a vérrel áztatott magyar föld, hadd nyílhasson rajt a szabadság virága. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Hagyjátok a sírt még szabadon, hadd hulljon rá a szenvedő magyar nép siró könnye, akkor talán könnyebb lesz a halottnak a pihenés és hamarább eljön a nemzetnek a feltámadás napja. Szobrot emeljünk neki, szobrot, mely beszélni tud, mert a síremlék a halál, a szobor a feltámadás emléke. Öntsétek érczbe alakját, faragjátok ki márványból, hogy a kinek lángszelleme ott él minden igaz magyar szivében, annak emléke beszéljen a késő utódoknak az ő izenetéről, szóljon az. időről, mikor mindnyájunknak el kell menni. Önmagát tiszteli meg ez a nemzet, midőn nagyjait megtiszteli, mert nagyjaink emléke a leghatalmasabb erőforrás, melyből a hazafiság nagy tettei fakadnak, s a történelmi, a hagyományok tudata, nagyjaink emlékének kisugárzó fénye az a hatalmas erő, melyen egyedül épülhet fel egy nemzeti állam. Minden nemzet glóriával övezi az ő halhatatlanjait, csak nálunk történhet meg, hogy Rákóczy és Bercsényi emlékét meggyalázó törvényünk van, de Kossuth Lajos dicsőségét törvénybe iktatni nem akarjuk, nem merjük. Hát csak nekünk ne lenne szükségünk a mi nagyjaink emlékére? Vagy mi más az oka e hosszú vajúdásnak? Talán nem érdemli meg a szobrot Kossuth Lajos, vagy nincs rá pénz, vagy nem lenne művész, ki megcsinálja? Ha nincs rá pénz, miért nem gyűjtenek? Ha nem akarják megcsinálni, miért gyűjtöttek eddig? Régóta tart az idő, hogy ezt a kérdést agyon akarják hallgattatni, pedig mind bűnös az, a ki hallgat, mikor vádolják, és e nemzet régóta vádolja kormányainkat, intéző köreinket a közönynyel, nemtörődömséggel. (Igaz! TJgy' van! a szélsöbaloldalon.) Ha pénzhiánynyal indokolják, akkor miért épitik bele a szoborra összeadott összeget a síremlékbe, hogy még kevesebb vagy semmi se maradjon a szoborra? A magyar társadalomra akarják a vádat rásütni, hogy nem adakozik. De ha a társadalom nem tud, vagy nem akar adakozni, hol van az állam az ő megtakarított száz és száz millióival? Avagy talán Deák Ferencz, Andrássy Gyula, a kiknek az állam emelt szobrot, nagyobb emberek voltak, jobban szerették a hazát, többet szenvedtek érte? A mig ezt be nem bizonyitják, addig én is fentartom a vádat, hogy ez a mai politikai rendszer a történelem nagyjait a napi politika szerint itéli meg, és kortesczélokat szolgál akkor, mikor a 67-es rendszer megalapítóit félistenekké teszi, Kossuth Lajos emlékét pedig egyszerűen el akarja sikkasztani. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Nem pénzben van itt hiány, hanem akaratban. Nem engedik a szobrot megcsináltatni, mondja az egyik; a megindult mozgalmat felülről szerelték le, mondja a másik, és ennek a síremléknek az ügye, valamint az a rettenetes közöny és idegenkedés, a melylyel összes intéző köreink a szoborral szemben viseltetnek, igazolni látszik a feltevést. Nekünk nagyon fáj ez a közöny és ez a vető, mert olyan ez, mint az a fátyol, a melyet a múltra borítottak, de nem a kiengesztelés jeléül, hanem hogy eltakarjon mindent, a mi a nemzetnek kedves. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Fáj nekünk az a czipruság, a melyet a nemzet halottjának sirhalmáról le nem szakítottak; fáj az az olajág, a melyet a kiengesztelődés jeléül el nem küldöttek. De ha a fájdalom könye végigpereg is arczunkon, ezt a kórdóst elaludni nem engedjük, mert ez az ő emléke iránti becsületbeli kötelességünk. (Tetszés a szélsöbaloldalon.) Én megemlékezem arról, hogy mit tett ez a nemzet a királyné elhunytakor, hogyan viselkedtek összes intéző köreink az ő szobra irányában és mennyivel hamarább el fog az készülni, mint ez a szobor. Megemlékszem arról, mi volt ez a nemzet mindenkoron az uralkodóházzal 27*
