Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-64

M országos ütés Í902 márczíus k-én, kedden. ÍA tekinteni néni lehet (Ugy van! jobbról.) De mi történt másfelől ? A törvényhozás hajtva a fejlődő élet követelményei által, sürün hozta az ujabb meg ujabb törvényeket, és rakta a közigazgatási tisztviselőkre a nagyobbnál nagyobb terheket. Csak azon főbb törvények felsorolására szorítkozom, melyek ezen utóbbi húsz év alatt a közigazgatási tisztviselőkre nagyobb terhet raktak. Vizjog, állategészségügy, népfelkelés, halászat, közutak és vámok, mezőgazdaság, mezőrendőrség, állami anyakönyvezés, statisztika, mezőmunkások, dohány munkások, erdőmunkások, bűnvádi eljárás stb. Ezek a törvények nagyobbitották, szélesbitették és mélyitették a közigazgatási tisztviselők agendáit és pedig addig, hogy azokat mostani szervezetükben a közigazgatásban nélkülözhetetlen gyorsasággal és szakszerűséggel ellátni teljesen képtelenek. T. ház! Ezen állapotok juttatták közigazgatási tisztviselőinket erkölcsi esőd elé, vagyis oly helyzetbe, hogy nem képesek magukon segitni, mert a húsz év alatt hozott törvényekkel a reájuk szabott teendőket ellátni képtelenek. Ma tehát hogy vannak? TJgy, hogy egy kis ani mozit ássál kötelességmulasztás czimén a vármegyék összes tisztviselői fegyelmi eljárás alá foghatók; ugy áll a helyzet, hogy a vármegyei közigazgatási tisztviselők exiszteneziája, társadalmi pozicziója, mi pedig a magántisztességet is közelről érinti, a mindenkori belügyminiszter egyéni becsületétől van függőben, mert mindenkit » kötelességmulasztás* terhel. (Ugy van! Ugy van!) No hát, t. ház, ez a helyzet csakugyan tarthatatlan. Jogállamban még az oly sokat ócsárolt és szégyenpadra hurczolt közigazgatási tisztviselők sem lehetnek »vogelfreiok«. A jogállam rendszerében a jog és kötelesség egymást kiegénziti, s az állam tisztviselőire több kötelességet nem szabhat, mint a mennyit azok elbírhatnak. Ha tehet más nagy elvi okok nem is követelik, már magában ezért az államnak becsületbeli kötelessége, hogy tisztviselőjót ily helyzetben ne hagyja. (Helyeslés jobbról.) T. ház! A Szapáry-kabinet alatt 1891-ben az állapotok még nem voltak ennyire, s mégis Szapáry a közszellem nyomása alatt kénytelen volt a közigazgatás reformálásához fogni. Szapáry elkészített egy törvényjavaslatot a vármegyék közigazgatásának reformjáról, azt a törvényhozás elé terjesztette. A ház közigazgatási bizottsága majdnem két hónapon át tárgyalta e javaslatot, azt a vármegyék önkormányzati jogának kibővítésével, s egyéb alkotmányjogi garancziák biztosításával nagyban átalakította, s aztán ily átdolgozott formában a ház elé terjesztette. : Nagyon érdekesek és nagyon tanulságosak voltak azon viták, melyek a bizottság tárgyalásain lefolytak, mindenesetre érdemesek arra, I hogy a ki a kérdésekkel foglalkozni akar, azokat áttekintse. Hogy mi lett a Szapáry-törvényjavaslatnak sorsa? azt mindenki tudja. Az 1891. évi XXXIII, t.-cz. gondoskodott, hogy az úgynevezett »Lex Szapáryana« kriptába helyeztessék el, melynek siriratául fel lett vésve a még soha senki által kétségbe nem vont nagy igazság, »hogy a közigazgatás állami feladatot kéjjez«. T. ház! Nem kivánok foglalkozni a Szapáry-fele javaslat bukásának okaival, de mivel ma is az a nézetem, hogy ha ezen javaslat minden szervezeti és egyéb hiányai daczára törvénynyó válik, ma sokkal előnyösebben állanánk. Lehet, hogy ha törvénynyé vált volna, az azóta bekövetkezett fejlődés ma már reformálását követelné; de azért, — ismétlem, meggyőződésem szerint sokkal előnvösebb volna a, helyzet. T. ház! Az 1891. évi XXXIII. 't.-cz. meghozatala óta a nemzet három ízben tartott általános választást. Mindenik választásnak egyik lényeges programra ját a közigazgatás reformja képezte. A nemzet túlnyomó nagy többsége arra adott e választásokon mandátumot, hogy közigazgatását államosítás alapján reformálja. Az országgyűléseket megnyitó trónbeszédek mind a közigazgatás reformálását helyezték első sorba, és ma a nemzet és trón egyforma akarata daczára ott vagyunk, a bol 10 év előtt. Én azt tartom, hogy a nemzet és a trón ezen akaratának végrehajtása elől tovább kitérni nem lehet, s a mostani kormánynak elengedhetetlen erkölcsi kötelessége, hogy még elődei mulasztását is helyrehozza. Mert hát hiába mentegetőzünk, ott bizony mulasztás történt. Igaz ugyan, hogy a Wekerlekormány alatt a közigazgatás reformját félretolta az egyházpolitika, igaz, hogy az örökébe lépett Bánffy-kormány előbb az egyházpolitikai törvények életbeléptetésével volt elfoglalva, s későbben pedig az Ausztriával való küzdelem foglalta el; de hát ezen nehézségek nem voltak oly akadályok, hogy ezek mellett a közigazgatás reformjának munkáját ne készíthette volna elő. A dolgok ily állásában tehát azok, a kik a közigazgatás reformjának hivei, bizonyára belső örömöt éreztek, midőn a miniszterelnök ur a vármegyék pénztárának és számvevőségének ellátására vonatkozó törvény tárgyalása alkalmával nemcsak a reform mielőbbi megalkotását ígérte meg, hanem egyúttal tájékozásul jelezte és abból a nagy homályból, melybe a frázisok özönével szokta beburkolni, kihámozta azokat az irányelveket, melyek szem előtt tartásával a közigazgatás reformját megalkotni akarja. A miniszterelnök ur a ház decz. 12-én tartott ülésében ide vonatkozólag a következő kijelentéseket tette: En ugy terveztem, hogy a vármegye az ő területén az önkormányzatnak fokusa legyen, Ugy akarom, hogy ne csak a megye lokális ügyeit, a megyét legközelebbről érdeklő ügyeket