Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-54

54. országos ülés 1902 február 18-án, kedden. 37 mindenkinek, olvassa el dr. Bazant munkáját; a mostani kiegyezési tárgyalások ötletéből rendkívül fontos ez: czime: »Die Handelspolitik Osterreich-TJngarns 1875 —1892.« Ez a Bazant az osztrák Matlekovics volt, az osztrák kormány vámügyi referense, a védvámos irányzatnak egyik oszlopa, a ki alaposan becsapta és levágta a magyar kormányt. El is dicsekszik vele az osztrák sógor és munkájának 39. lapján — az 1878-iki autonóm vámtarifa ötletéből, mely az osztrák védvámos irányzat győzelme volt — azt irja (olvassa): »A gordiusi csomó ketté lett vágva. Ezt első sorban az osztrák kormány erélyének lehetett köszönni, másodsorban a magyar kormány bölcs belátásának. (Derültség a néppárton és a szélsöbaloldalon.) Nekik lehetett köszönni, hogy szakítottak a magyar sovinizmus és a kereskedelmi szabadság követeléseivel. Sokáig küzdött a magyar kormány, i de mikor végre a falhoz lett szorítva, az egyedül helyes utat választotta.* (Derültség a, néppárton és a szélsőbaloldalon.') Ott van, t. képviselőház, Boszniának okkupácziója, a melyet szintén a miniszterelnök ur kezdeményezett, hanem később már ugy otthagyta kollégáit, mint Szent Pál az oláhokat. (Derültség a néppárton.) Ebben sokan olyan czinczinnátusi műveletet látnak Széll Kálmán miniszterelnök: Én kezdeményeztem ? Beöthy Ákos: A miniszterelnök ur azonban mégsem egészen biztos a dologban, mert a múltkor azzal hozakodott elő, hogy ő akkor hagyta el székét, mikor már minden baj megszűnt, Szerajevó be lett véve. Ez némileg helytelen világításba állítja a helyzetet. Rakovszky István: Nekem mondta! Beöthy Ákos: Itt nyilvánosan. Mert ugy tünteti fel, mintha az az okkupáczió katonai szempontból lett volna aggályos. Hiszen katonai szempontból nem volt és nem lehetett aggályos, mert abban csak nctn lehetett kételkedni, hogy ez a monarchia az ő rengeteg hadi erejével agyon ne nyomja Boszniát. De az igenis megtörtént, hogy az osztrák katonai bölcseség következtében épen Szerajevó bevétele után lett a helyzet válságossá, a minek következtében 200,000 embert kellett mozgósítani. Nem katonai szempontból volt a dolog aggályos, de politikai és pénzügyi szempontból. Pénzügyi szempontból, azt hiszem, hogy a miniszterelnök urnak álláspontja az volt — elég gyakorlati álláspont, mondjuk, merkantilis álláspont (Derültség a néppárton.) — hogy ez a Bosznia megér 60 milliót, annyit rezolvál, de ha többe kerül, azt már nem éri meg, és akkor bucsut is vett a kapufélfától. Konstatálni kell, hogy azután a pénzügyi helyzet nagyon megromlott. Jöttek a 40 milliós zárszámadási deficzitek, jött egy pénzügyi anarchia, ugy, hogy egyszerre csak a pénzügyi bizottság kénytelen volt jelenteni — gondolom a pénzügyminiszter ur és a kereskedelemügyi miniszter ur voltak az előadók, mert mutyiban kellett dolgozni, két ember kellett hozzá, mert egy ember nem bírta — mondom, kénytelenek voltak jelenteni, hogy egyetlenegy miniszter sem tudta azt, hogy mit költenek a minisztériumában, és ilyenformán az a szerencsétlen pénzügyminiszter — gondolom Szapáry Gryula volt az istenadta, — nem tudott reális költségvetést beterjeszteni. Hát elgondolhatja a t. ház, hogy ennek a szegény országnak mennyi vért kellett izzadni, hogy ebből az amábilis konfúzióból kibontakozzék. A miniszterelnök ur egy darabig ott bolyongott a pártonkivüliség pusztaságában, és azután végre megtért az egyedül üdvözítő egyháznak kebelébe. Attól az időtől fogva a különféle kormányoknak minden végzetes intézkedését megszavazta. (Igaz! Ugy van! a néppárton.) Hozzá azonban lelkének nyugalmát, i egyensúlyát mi sem zavarta, Jöhettek a legfontosabb kérdések, a kiegyezés, a védtörvény, az egyházpolitika — a miniszterelnök urnak ez mind — Shakespearerel szólva — kaviár volt! (Derültség a néppárton és a szélsöbaloldalon.) Pedig őt a közvélemény, helyesen vagy helytelenül, a Deák Ferencz végrendelete letéteményesének tekintette, a miből folyt a közvéleménynek irányítása nemcsak mint jog, de mint kötelesség is. Szintigy részt vett b. Bánffy Dezsőnek támogatásában, de nem vett részt sem az obstrukezióban, sem a disszidencziában, de azután, megengedem, közkívánatra, a mentési akcziónak élére állt. A miniszterelnöknek kormányzatát két indokkal szokták támogatni. Az egyik az, hogy helyreállította a békét. Hát értsük meg egymást, különböztessünk. Béke alatt talán csak nem azt méltóztatnak érteni, hogy ne legyen küzdelem, erős, szenvedélyes küzdelem, hiszen az a parlamentáris rendszer folyománya. Hanem igenis azt értették, hogy azoknak az abnormális állapotoknak vége vettessék, a melyek a Bánffy Dezső kormányzatának végszakában bekövetkeztek. Hát ehhez két dolog kellett, Az egyik az, hogy maga báró Bánffy Dezső távozzék és hogy bizonyos konkrét intézkedések, mondjuk a curiai bíráskodás keresztülvitessék. Azt hiszem, hogy már ez annyira a levegőben volt, hogy azt kikerülni nem lehetett. Talán meg lett volna a miniszterelnök ur nélkül is, de annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök ur ugy csinálta meg, hogy nincsen vele mit dicsekedni, mert a curiai bíráskodás egy kodifikaczionális kóficz. (Derültség a néppárton és a szélsöbaloldalon.) A másik jiedig az, hogy a miniszterelnök ur állását — amit készséggel beismerek — nem kereste. Bocsánatot kérek, politikai szempontból ez nem bir fontosággal, hanem az a határozó, hogy az ember hogyan csinálja a dolgát. Ha jól csinálja a dolgát, akkor keresheti, sőt követelheti magának a miniszterséget és vezérséget, mint a hogy azt Pitt, Bismarck, sőt Deák Ferencz tette. Ha pedig nem jól csinálja, politikai szem-