Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.
Ülésnapok - 1901-54
54. országos ülés 1902 február 18-án, kedden. 35 intézmény egészséges működésére szükséges vérkeringést nem volt képes létre hozni; másodszor abban, hogy a mi parlamentjeink a kormánynyal szemben még azt a függetlenséget, még azt az ellenállási képességet sem gyakorolták, a mit a régi rendi országgyűlések kifejtettek. (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Tudvalevő dolog, hogy 1848 előtt az országgyűlések és a kormányszékek, az u. n. dikasztériuniok, mondjuk a kanczellária, a helytartótanács, az udvari kamara közt semmi összeköttetés nem létezett. Az országgyűlések nem is állottak kötélnek, s igy az ujonczjutaléknak, a hadi adónak megszavazása mindig a legnagyobb nehézségekkel járt, mert az a mostanság oly sokat ócsárolt populus Verbőczyanus lelkiismeretes sáfárja volt a misera contribuens plebs ügyeinek. Megváltozott és megromlott a dolog, a hogy a miniszter urak bejöttek a parlamentbe és sub titulo: parlamentarizmus, a többség velük magát azonosította, mert attól az időtől fogva — hogy röviden fejezzem ki magam — a parlamentek ugy tánczoltak, mint a hogy a kormányok fütyöltek. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ez csakis a parlamentáris rendszernek összezsugorodásából származott, mert annak aktiv működésében nem az egész ország, hanem csak annak egy része, nem valamennyi országos párt, hanem csak az uralkodó kormánypárt vett részt. Kétségtelen, hogy 1867 óta a parlamentáris rendszer kedvezőtlen auspicziumok közt indult meg ós működik. Két körülmény járult ehhez. Egyik az, hogy a kormányképességnek az volt a conditio sine qua non-ja: elfogadni a hagyományos osztrák politikát, (Igaz! Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) elfogadni a kiegyezésnek osztrák verzióját, a minek következtében azok, a kik elfogadták ugyan a kiegyezést, de ezt az osztrák verziót nem fogadták el, a limme ki lettek zárva a kormányképességből. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) A másik pedig az, hogy alakult a függetlenségi és 48-as párt, a mely — bizonyára a legnemesebb intenczióval, — de a 67-diki kiegyezést, a törvényes alapot nem fogadta el. Ennek következtében minálunk az ellenzéknek kormányra jutása nem jelentett egy normális parlamentáris proczedurát, hanem jelentette a közjogi alap teljes felforgatását. Krasznay Ferencz: Megváltoztatását! Beöthy Ákos: És igy sokan a 'közvéleményben, a kik talán szivesebben járultak volna hozzá egy kormányválsághoz, nem járulhattak hozzá egy alkotmányválsághoz. Bármiként legyen is, de ezen két oldalról jövő nyomás két irányban kötötte alá a parlamentáris rendszer egészséges vérkeringését. Ennek a következményei nagyon hátrányosak voltak. Az egyik az, hogy nem volt egészséges kormányzat és nem volt egészséges ellenőrzés. Nem volt egészséges kormányzat, hiszen a kormány sohsem érezte a felelőség fékét és zablyáját, nem volt egészséges ellenőrzés, mert ez csak ott lehetséges, a hol az ellenzék hiszi ós reméli, hogy legrövidebb idő alatt kormányra juthat. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ily körülmények közt nem fejlődött ki a jártok, irányzatok és személyek közt az egészséges verseny. A kormánypárt maga sohasem érezte a bukásnak rizikóját. Ennek következtében igazi férfias erő nála nem fejlődött ki, nem fejlődtek ki a politikailag férfias tulajdonok : a következetesség, lojalitás és hűség a személyeket és elveket illetőleg. (Igaz! Ugy van ! a baloldalon.) Ha a párt működésén végigtekintünk, hasztalan keresünk ott lojalitást, következetességet akár az elvek, akár a személyek tekintetében. Elvek szempontjából a t. kormánypárt működése a kaméleonnak, a szivárványnak minden szinét játszotta. Volt ez a párt kurucz és labancz, radikális és konzervativ, municzipálista és czentrálista, agrárius és merkantil, (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Egyszer leszavazza, másszor megszavazza Irányi Dániel egyházpolitikáját. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Kabinetkérdést, pártkérdést csinál a védtörvény 14. §-ából, az ischli klauzulából, a lex-Tiszából és mikor máshonnan fuj a szél, egyszerűen csak elejti azokat. Igy volt a dolog a személyekkel is. Minden miniszternek tömjéneztek, mig a hatalmon volt, azután pedig mindegyiket, mint a czitromot, ha kifacsarták, eldobták, ilgaz! Ugy van! balfelöl.) Ez történt Tisza Kálmánnal, Szapáry Gyulával, Wekerle Sándorral, Bánffy Dezsővel. A régi Rómában az volt a szójárás, hogyha két augur találkozik, akkor egymásnak a szemébe nevetnek. Ez jutott nekem mindannyiszor eszembe, mikor azokat az újévi üdvözleteket olvastam, a hol valamennyi minisztert megtették providencziális embernek, biztosították tántoríthatatlan hűségükről. Engedelmet kérek, vagy nem komoly ez az eljárás, vagy ha igen, következetesnek, háladatosnak tekinteni nem lehet. Nem is szólva arról, hogy ily módon bekövetkezett a politikai egyéniségeknek egy oly elhasználása, egy oly lejárása, a melyet üdvösnek tekinteni nem lehet, s a mely tisztán azért történt, hogy azok a bukott miniszter urak ott maradtak az Ábrahám kebelében és nem jöttek ide az ellenzéki padokra, hogy itt hasznosítsák és rehabilitálják magukat. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ezeknek az állapotoknak a tetőpontját érte el a Bánffy-kormány, a hol a legnagyobb hatalmaskodás a legnagyobb tehetetlenséggel, sőt élhetetlenséggel párosult. Ugy tudom, hogy akárhányszor megtörtént az, hogy a mindenható miniszterelnök a legegyszerűbb parlamentáris dolgokra mások szolgálatát volt kénytelen igénybe venni, egyszer gróf Apponyi Albertét, másszor Szilágyi Dezsőét, végre a békeangyaloknak egész légiójáét. Épen igy volt a dolog a párttal is. Abban semmi ellenállási képesség nem volt, s mikor jött az obstrukczió, a melyet forradalomnak ka5*
