Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-54

54. országos ülés 1902 február 18-án, kedden. 35 intézmény egészséges működésére szükséges vér­keringést nem volt képes létre hozni; másodszor abban, hogy a mi parlamentjeink a kormány­nyal szemben még azt a függetlenséget, még azt az ellenállási képességet sem gyakorolták, a mit a régi rendi országgyűlések kifejtettek. (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Tudva­levő dolog, hogy 1848 előtt az országgyűlések és a kormányszékek, az u. n. dikasztériuniok, mondjuk a kanczellária, a helytartótanács, az udvari kamara közt semmi összeköttetés nem létezett. Az országgyűlések nem is állottak kötél­nek, s igy az ujonczjutaléknak, a hadi adónak megszavazása mindig a legnagyobb nehézségek­kel járt, mert az a mostanság oly sokat ócsá­rolt populus Verbőczyanus lelkiismeretes sáfárja volt a misera contribuens plebs ügyeinek. Meg­változott és megromlott a dolog, a hogy a mi­niszter urak bejöttek a parlamentbe és sub titulo: parlamentarizmus, a többség velük magát azonosította, mert attól az időtől fogva — hogy röviden fejezzem ki magam — a parla­mentek ugy tánczoltak, mint a hogy a kormá­nyok fütyöltek. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ez csakis a parlamentáris rendszernek össze­zsugorodásából származott, mert annak aktiv működésében nem az egész ország, hanem csak annak egy része, nem valamennyi országos párt, hanem csak az uralkodó kormánypárt vett részt. Kétségtelen, hogy 1867 óta a parlamentá­ris rendszer kedvezőtlen auspicziumok közt indult meg ós működik. Két körülmény járult ehhez. Egyik az, hogy a kormányképességnek az volt a conditio sine qua non-ja: elfogadni a hagyományos osztrák politikát, (Igaz! Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) elfogadni a ki­egyezésnek osztrák verzióját, a minek következ­tében azok, a kik elfogadták ugyan a kiegye­zést, de ezt az osztrák verziót nem fogadták el, a limme ki lettek zárva a kormányképességből. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) A másik pedig az, hogy alakult a függetlenségi és 48-as párt, a mely — bizonyára a legnemesebb intenczió­val, — de a 67-diki kiegyezést, a törvényes alapot nem fogadta el. Ennek következtében minálunk az ellenzéknek kormányra jutása nem jelentett egy normális parlamentáris proczedu­rát, hanem jelentette a közjogi alap teljes fel­forgatását. Krasznay Ferencz: Megváltoztatását! Beöthy Ákos: És igy sokan a 'közvélemény­ben, a kik talán szivesebben járultak volna hozzá egy kormányválsághoz, nem járulhattak hozzá egy alkotmányválsághoz. Bármiként le­gyen is, de ezen két oldalról jövő nyomás két irányban kötötte alá a parlamentáris rendszer egészséges vérkeringését. Ennek a következmé­nyei nagyon hátrányosak voltak. Az egyik az, hogy nem volt egészséges kormányzat és nem volt egészséges ellenőrzés. Nem volt egészséges kormányzat, hiszen a kormány sohsem érezte a felelőség fékét és zablyáját, nem volt egészséges ellenőrzés, mert ez csak ott lehet­séges, a hol az ellenzék hiszi ós reméli, hogy legrövidebb idő alatt kormányra juthat. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ily körülmények közt nem fejlődött ki a jártok, irányzatok és személyek közt az egész­séges verseny. A kormánypárt maga sohasem érezte a bukásnak rizikóját. Ennek következ­tében igazi férfias erő nála nem fejlődött ki, nem fejlődtek ki a politikailag férfias tulajdo­nok : a következetesség, lojalitás és hűség a személyeket és elveket illetőleg. (Igaz! Ugy van ! a baloldalon.) Ha a párt működésén végigtekintünk, hasz­talan keresünk ott lojalitást, következetességet akár az elvek, akár a személyek tekintetében. Elvek szempontjából a t. kormánypárt működése a kaméleonnak, a szivárványnak minden szinét játszotta. Volt ez a párt kurucz és labancz, radikális és konzervativ, municzipálista és czent­rálista, agrárius és merkantil, (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Egyszer leszavazza, másszor megsza­vazza Irányi Dániel egyházpolitikáját. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Kabinetkérdést, pártkérdést csinál a védtörvény 14. §-ából, az ischli klauzu­lából, a lex-Tiszából és mikor máshonnan fuj a szél, egyszerűen csak elejti azokat. Igy volt a dolog a személyekkel is. Minden miniszternek tömjéneztek, mig a hatalmon volt, azután pedig mindegyiket, mint a czitromot, ha kifacsarták, eldobták, ilgaz! Ugy van! balfelöl.) Ez történt Tisza Kálmánnal, Szapáry Gyulával, Wekerle Sándorral, Bánffy Dezsővel. A régi Rómában az volt a szójárás, hogyha két augur találkozik, akkor egymásnak a szemébe nevetnek. Ez jutott nekem mindannyiszor eszembe, mikor azokat az újévi üdvözleteket olvastam, a hol valamennyi minisztert megtették providencziális embernek, biztosították tántoríthatatlan hűségükről. Enge­delmet kérek, vagy nem komoly ez az eljárás, vagy ha igen, következetesnek, háladatosnak tekinteni nem lehet. Nem is szólva arról, hogy ily módon bekövetkezett a politikai egyéniségek­nek egy oly elhasználása, egy oly lejárása, a melyet üdvösnek tekinteni nem lehet, s a mely tisztán azért történt, hogy azok a bukott minisz­ter urak ott maradtak az Ábrahám kebelében és nem jöttek ide az ellenzéki padokra, hogy itt hasznosítsák és rehabilitálják magukat. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ezeknek az állapo­toknak a tetőpontját érte el a Bánffy-kor­mány, a hol a legnagyobb hatalmaskodás a legnagyobb tehetetlenséggel, sőt élhetetlenséggel párosult. Ugy tudom, hogy akárhányszor meg­történt az, hogy a mindenható miniszterelnök a legegyszerűbb parlamentáris dolgokra mások szolgálatát volt kénytelen igénybe venni, egyszer gróf Apponyi Albertét, másszor Szilágyi De­zsőét, végre a békeangyaloknak egész légiójáét. Épen igy volt a dolog a párttal is. Abban semmi ellenállási képesség nem volt, s mikor jött az obstrukczió, a melyet forradalomnak ka­5*

Next

/
Oldalképek
Tartalom