Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-53

53. országos ülés 1902 február 17-én, hétfőn. :> a legközelebbi jövőben alig van kilátás, vagy pedig a gazdákat nem hozzuk abba a szerencsésebbhelyzetbe, hogy tisztességes munkájukkal a földből nagyobb értéket teremthessenek, ez által vásárolni képesekké váljanak, addig meddőnek tartok minden egyoldalú iparpártolást, mert hiszen a mint a kereskedelmet nem tisztán a kereskedők, ugy az ipart sem tisztán a gyárak képezik; mindkét közgazdasági ágnak létalapja a biztos piacz, a vásárló közönség, a mely nélkül mindkét ág csak melegházi plánta, melyet ideig-óráig éltet a mesterséges meleg, de a mely kitéve a szabad verseny fuvallatának, nem edződik meg, mint más életerős növény, hanem elsenyved, elfonnyad. Szivemből kívánom, hogy az ipar és kereskedelem reális, biztos alapokon felviruljon. Kivánom és szükségesnek tartom, hogy az állam, anyagi erejének megfelelő segélyben, támogatásban, védelemben részesitse. Midőn azonban ugyanezt a védelmet, ugyanezt a támogatást a három közgazdasági ág primus inter pares-e, a mezőgazdaság részére is kivánom, nem vélek egyoldalú czélt szolgálni. Meggyőződésem, hogy a midőn a gazdák a minden értékek ősforrásából, az anyaföldből tisztességes munkájukkal több milliót keresnek, akkor minden ilyen millió az ipar és kereskedelem fejlődésének is egy hatalmas tényezőjévé válik, és a midőn azok, a kik megélhetésüket a földből merítve, szokásból és hivatásból azzal magukat azonosítják, annak érdekeit hangoztatják, minden más érdeknek tiszteletben tartásával, nem azoknak rovására törve, de parallel haladva velük, akkor ez a gazdaközönség nem osztályérdeket, de a valódi közérdeket szolgálja, mert az országban, az ország közvéleményében és e közvélemény góczpontjában, a parlamentben kell, hogy minden jogos és méltányos érdek támogatásra találjon, hogy azután a törvényhozás összessége és a kormány a különböző érdekeket kellőképen kiegyenlíthesse, és azokat a közre való hatásuk fontosságának sorrendjében, s az ország anyagi erejének mértéke szerint ki is elégíthesse. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Örömmel és megnyugvással látom, hogy ugy a kormány munkaprogrammjában, mint a jelen költségvetésben mind a három közgazdasági ág egyaránt fontos és gondos méltánylásban részesül. És ez azon meggyőződóst kelti bennem, hogy a jövő parlamenti és kormánytevékenység legfontosabb feladatainál, az Ausztriával és majdan a külfölddel létesítendő kereskedelmi és vámszerződések megkötésénél a kormány azon mindnyájunk által követelt szempont szemelőtt tartásával fog eljárni, hogy a nemzeti vagyon, a nemzeti munka, a nemzeti termelés az eddiginél hatályosabb védelemben részesüljön. Ezen czél tekintetében — azt hiszem — egyetértünk mindnyájan. Különbözünk azonban a czél elérhetésére alkalmazandó eszközökre nézve. A t. függetlenségi párt e czél elérésére egyedüli alkalmas eszköznek a külön vámterületet ismeri. (Igás! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez igen természetes és igen érthető, mert hiszen a külön vámterület a függetlenségi párt politikai ideáljának, az önálló és független Magyarországnak olyan természetes attribútumát és kiegészítését képezi, hogy a benne rejlő politikai momentumoknál fogva azt a függetlenségi pártnak kívánnia, sőt követelnie kellene ínég akkor is, ha annak közgazdasági előnyös voltáról kevésbbé lenne is meggyőződve, mint ahogy tényleg van. A kiegyezés alapján álló pártok túlnyomó része és köztük szerény magam is, ezzel szemben azon nézetben vagyunk, hogy a külön vagy önálló vámterület kérdése egyszerűen eszköz a legmagasabb czél elérésére, t. i. a nemzet anyagi fejlődésének biztosítására. Én nem tekintem önálló czélnak sem az egyiket, sem a másikat, én nem tekintem abszolút jónak az egyiket, vagy abszolút rossznak a másikat sem. Egyszerűen eszközök a kitűzött magasabb czél elérésére. Teljesen helyeslem a t. miniszterelnök ur azon eljárását, hogy a midőn egy czél elérésére két eszköz áll rendelkezésére, először is ahhoz nyúl, a mely minden esetre kisebb rázkódtatással jár és a melyhez a nemzet organizmusa, hogy ugy fejezzem ki magamat, mintegy adoptálódott, s a melylyel a czélt, feltételezve a kölcsönös méltányosságot, éjDugy el lehet érni, mint a másik drasztikus eszközzel. A miniszterelnök ur ezen eljárásában megnyugtat engemet, különösen a felirati vitában tett azon őszinte kijelentése, hogy: ha pedig a kitűzött czélt ezen eszközzel elérni nem lehet, akkor igenis rátérünk a külön vámterületre, a melynek jogi állapota már úgyis törvénybe van iktatva és a melytől félni annál kevésbbé van okunk, mert — hogy itt ismét a miniszterelnök ur szavaira hivatkozzam — a mig minálunk a külön önálló vámterület csak ideiglenes zavarokkal jár, a melyek palliativ eszközökkel enyhíthetők, addig ugyancsak a külön vámterület Ausztria közgazdaságának legfontosabb ágára: az iparára halálos csapás lenne. T. ház ! A költségvetési vita mai előrehaladott állapotában türelmükkel élnék vissza és szerénytelen lennék, ha a költségvetés részleteibe bocsátkoznám. Ezt tennem annál is inkább felesleges, mivel azt előttem mások, mindenesetre nagyobb sazkértelemmel és nagyobb szaktudással már úgyis megtették. Szabadjon azonban az előttem szólott egynémely képviselő urak beszédére reflektálnom. (Ralijuk! Halljuk!) Először is reflektálni akarok a Sándor Pál t. képviselőtársam által elmondottakra. (Halljuk! Halljuk!) Eleve is kijelentem, hogy én nagy örömmel veszem, ha ebben a parlamentben az ipar és kereskedelem praktikus, az ipar és kereskedelem viszonyait nem szürke elméletekből, de a valódi életből ismerő, szakemberek által lesz képviselve és mint a kereskedelmi téren ilyen szakembert, Sándor Pál képviselő urat a parlament porondján örömmel üdvözlöm. Én a