Képviselőházi napló, 1901. II. kötet • 1902. január 16–február 15.
Ülésnapok - 1901-49
342 í9. országos ülés 1902 február 8-án, szombaton. jam, hogy van valami változás, de nem a rendszerben, hanem csupán a módszerben. (Igaz! Ugy van! « baloldalon.) Az ezelőtti módszer az elnyomatást a végletekig vitte s kidomborodott^a brutalitás és az erőszak mintaképében. Most változott a helyzet; a kormányelnök ur a keztyüs, még pedig a glaszókeztyüs kéz nagymestere. Rettenetes naivnak teszi magát a t. kormányelnök ur, ha konkrét panaszszal fordulunk hozzája, és a legnagyobb készséggel, előzékenységgel, a legsimábbul, lekötelező modorban igéri az orvoslást. Végtelen naivitás jellemzi az ő további eljárását. ígéri, hogy a legszigorúbban meg fogja vizsgálni az esetet, melyet elébe terjesztettek. De, t. ház, mit méltóztatnak gondolni, miben áll az a szigorú vizsgálat, a melyet kilátásba helyez? Rögtön felhívja az illető bűnösnek állított közeget, hogy sürgős jelentést tegyen azon ügyben, a mely ellene panasz tárgyává tétetett. A t. miniszterelnök ur ugy jár el, mint az egyszeri bíró. (Halljuk! Halljuk!) T. i. az az egyszeri biró, midőn a panaszos eléje állította a tolvajt és kérte a bírót, hogy büntesse meg, a bíró félrevonulva pár pillanatra az illető tolvajjal, közvetlenül utána nyíltan azt a kérdést intézte a tolvajhoz: »Na ugy-e ön nem lopott?« »Hát persze, hogy nem loptam« — mondja a tolvaj; ezután odafordul, a panaszoshoz: »JMO lássa, ő is azt mondja, hogy nem lopott, hát csak nem lehet elitélni az ilyen embert.« Távol legyen tőlem, hogy ezen naivitás őszinteségében kételkedjem, mert ha ezt tenném, nem találhatnék elég komoly és elítélő szavakat az ilyen eljárásra. De, bocsánatot kérek, mi lehet azután az eredménye a t. kormányelnök ur ilyen eljárásának ? A jelentést tevő, formailag felelősségre vont közegek joggal azt gondolják, hogy hiszen ha minket kérdez, több mint valószínű, hogy el is hiszi és valónak elfogadja, a mit mi állítunk. Elhiszi minden szavát jelentésünknek és vagy — mint én — hisznek a kormányelnök ur naivitásában és jót nevetnek a markukba, hogy na, ezt sikerült becsapni; vagy — a mi még rosszabb — megérteni vélik a gyengéd czélzatot és tagadnak mindent, a-tól z betűig, mint az ügyes tolvaj az egyszeri biró előtt. Vannak sokan, a kik arra az egyszeri bíróra ráfogják, hogy a tolvajjal előre megállapodott bizonyos viszontszolgálatban. De távol álljon tőlem, hogy én ilyen gyanúba fogjam akár a birót, akár a tolvajt, hogy mindezek előzetes, négyszemközt kikötött ellenszolgáltatások fejében történnének. És mégis itt van a punctum saliens. Mert nem is kell meggyanúsítani sem a birót, sem a tolvajt, hogy összebeszéltek, csak egyszerűen a régi rendszert kell folytatni, midőn csakis ily módon lehetett érdemeket szerezni. így van ez ma is. Nem jó közigazgatást várnak a mi közigazgatási tisztviselői karunktól, hanem főleg politikai vigéczszerepet. Ha jól teljesítette valaki a politikai vigéczszolgálatokat, akkor lehet a legrosszabb tisztviselő hivatalában, (Ugy van! a néppárton.) azért előmenetele biztosítva van, mert a dolog tulajdonkéj)eni leplezett czélzata csak az, hogy kompromittálják a közigazgatást és azt azután odaállítsák az ország színe előtt, a közvélemény előtt, hogy íme, a közigazgatás rossz, azt állomositani kell, mert ezeken az állapotokon máskép segíteni nem lehet. Méltán elszomorítja az embert ez az állapot, mert igen sokszor megtörtént, hogy megyei tisztviselőkké olyanok választattak, a kiket a választók önálló, független gondolkozású embereknek tartottak, de mihelyt az illető elfoglalta hivatalát és belekerült abba a légkörbe, a melyből többé szabadulás részére nincs, már megmételyeződött az önállósága, gondolkodása és minden egyénisége és elhiszi azt — mert hisz a felette levők példájából látja, —• hogy csak ily módon szerezhet magának babérokat és jogczimet a továbbemelkedésre. (Ugy van! Ugy van! a néppárton.) Számtalan esetet tudnék felhozni, a midőn pl. a legalantasabb közegek, a községi bírák független gondolkozású egyének voltak és hosszú ideig fenn tudták tartani a birói székben is független gondolkozásukat, azonban megjött az alkalom, midőn az illetőt meg lehetett törni: akkor bármiféle törvénytelen úton-módon járomba, igába szorították bele őt és kényszeritették, hogy hivatalában kormánypártiaskodjék. (Igaz! Ugy van! a néppárton.) T. képviselőház! Micsoda politikai erkölcs ez, hogy ha nézzük ezeket az eseteket, midőn az illetők, a polgárok, a választók bizalmából ilyen állásokat elfoglalnak és a legtöbb esetben mindjárt, vagy esetleg rövidebb-hosszabb idő múlva ellene fordulnak választóiknak és különösen a választások alkalmával presszionálják és ellenkező irányba akarják terelni őket. (Halljuk ! Halljak! Folytonos zaj a jobboldalon.) Buzáth Ferencz: Ne börzózzenek ott! (Derültség.) Kovács Pál: Ezekből az okokból sem volt szükséges pl. a vármegyei pénzkezelésnek államosítása. Ez is csak ezen politikai erkölcstelenségnek következménye, mert különösen ott, a hol legszükségesebb az illetőknek integritása, a pénzkezelés körül, ott, ha az illető jó politikai vigéczszolgálatokat teljesített, még a jsénzkezelésnél is szemet hunytak ós ez volt oka annak, hogy kompromittáltatott a vármegyei pénzkezelés és ezzel álltak a legközelebb múltban elénk, és azzal argumentáltak, hogy államosítani kell, mert a vármegyei kezelésben nem lehet ezt tovább meghagyni. Molnár Jenő: Kortes-czélokra használták fel őket! Kovács Pál: Tisztán kortes-czélokra használtattak az illetők, elhanyagolták ezáltal hivatalos kötelességeiket és így ennek az lett a következménye, hogy ezért szükséges az államosítás. Mindenütt, a hol az erkölcstelenség lábra kap, eb-