Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.
Ülésnapok - 1901-13
13. országos ülés 1901 november 21-én, csütörtökön. 135 jak. Czélorn csak az, hogy megindokoljam azt, hogy miért járulok a többség felirati javaslatához. Én teljesen osztom a mi felirati javaslatunknak azon álláspontját és felfogását, ami az angol parlamenti gyakorlattal is teljesen azonos, hogy t. i. a felirat a koronával szemben egy köteles udvariasság, mely a rendes körülmények közt nem beszélhet másról, mint ami a trónbeszédben van és nem beszélhet oly dolgokról, a melyek abban nem foglaltatnak. A feliratnak ez a természete és lényege kizárja tehát felfogásom szerint azt, hogy ezt egy oly terrénumnak tekintsem, a melyen a politikai pártok mérkőzhetnek. Az sem szükséges, hogy azon támadásokkal, a melyekkel a kormányelnök ur politikája és a szabadelvű párt ellen e vita során oly bőven felemiitettek, szembeszálljak. E támadásoknak alaptalanságát és értéktelenségét a t. miniszterelnök urnak nagyszabású beszéde és Horánszky Nándor t. barátom már fényesen kimutatták és csak tarlózásszámba mehet az én részemről, ha ezen felszólalások után Rakovszky István t. képviselő ur beszédére egynémely megjegyzést teszek. (Halljuk! Halljuk! jobbfelol.) Rakovszky István képviselő ur a kormányelnök ur politikáját azzal vádolta, hogy az változást sem a közéletben, sem a kormányzati rendszerben nem jelentett. Megengedem, hogy oly változás, minőt a t. képviselő ur óhajtott, nem történt, de mivel bizonyítja, hogy egyáltalán nem történt változás ? Bizonyítja ezen vádját azzal, hogy a tiszta választásokat nem ismeri el, hanem egyenesen állítja, hogy a választási visszaélések még ma sem szűntek meg, és ezt a vádját egyes konkrét esetekkel is igyekezik támogatni. Hogy mennyire állítja ezt, saját beszédéből fogom czitálni, a mennyiben kijelenti kérdés alakjában : javultak-e a viszonyok, megszüntek-e a választási visszaélések? És erre azután bizonyitékokkal szolgál, hogy nem szűntek meg. A miniszterelnök ur teljesen kimutatta ezen vád alaptalanságát, de azt hiszem, hogy nem is volt érdemes ezzel komolyan foglalkozni, mert hiszen e vádat maga a néppárt sem osztotta és nem osztozik benne teljesen ma sem. Rakovszky István t. képviselő urnak ebben a tárgyban első sorban a t. néppártot kellett volna kapaczitálni, hogy azután ellentétbe ne jöjjön pl. Ernszt Sándor t. képviselőtársammal, a ki egyenesen és nyíltan kijelenti itt a házban, hogy a miniszterelnök ur szavának állott, a mint megígérte, hogy tiszta választásokat fog eszközöltetni, és hogy ezt meg is tette, a mennyire tőle telt. Azt hiszem, hogy ez az elismerés a néppárt részéről feleslegessé tesz e tárgyban minden további bizonyítást, minden további védekezést. Rakovszky István t. képviselő ur azonban (Halljuk! a szélsöbaloldalon) csodálkozását fejezi ki a felett, hogy daczára a nemzeti párt bevonulásának a kormánypártba, ott a változás meg nem történt és igy aposztrofálja a kormányelnök urat és a nemzeti párt bevonulását a kormánypártba. »A t. miniszterelnök urnak szüksége volt arra a nagy erkölcsi tőkére, szüksége volt arra a nagy erkölcsi támaszra* — t. i. a melyet" a nemzeti párt adott, — »mert hisz, mint az előtt mondtam, a t. miniszterelnök urnak politikai hitele szintén meg volt ingatva és szüksége volt a nemzeti párt politikai zsírójára.« Ezeknek a kijelentéseknek — bocsánatot kérek — nagyzása nyilvánvalóvá lesz, ha az akkori történeti eseményeknek hiteles voltát tökéletesen és teljesen helyreállítjuk. És meg fogom kísérlem annak kimutatását, vájjon az akkori politikai eseményekben kinek és mely giróra volt szüksége. Ismeretes, hogy az obstrukezió mily helyzetet idézett elő itt ebben a parlamentben. Az is köztudomású, hogy az obstrukczióval szemben a szabadelvű párti többség oly határozott állást foglalt el, hogy ezzel a többséggel szemben az obstrukeziónak semmi kilátása nem lehetett és nem volt a győzelemre. Az obstrukezió szerencséjére és az alkotmány veszélyére akkor jött létre a Tisza-lex. A Tisza-lex folytán a szabadelvű pártból történt kilépés, az u. n. dissidensek kilépése által megváltozott a helyzet. A dissidensek nem az obstrukezió erősítésére, hanem egyenesen a veszélyeztetett alkotmánymentésére vállalkoztak akkor, a mikor ezzel a Tisza-lexxel a szolidaritást megdagadták és igy ez a helyzet a pártközi viszonyokban oly állapotot teremtett, a melyben minden párt érezte a kibontakozás szükségét és látta a lehetőségét. Azonban mindenki érezte azt is, hogy ezen közös egyetértésnek, irányzatnak és czéloknak csak akkor lehetett sikerük, ha egy oly férfiura találnak, a ki ugy politikai, mint egyéni intakt jelleménél, tehetségénél és államférfiúi hivatottságánál fogva ugy a pártok és az ország előtt, mint a korona előtt is azon helyzetben van, hogy a teljes és kifogástalan megbízhatóságnál fogva a pártok közti eszmecserét közvetíthesse, a pártok közti megállapodásokat létesíthesse és ezt azután a korona előtt is megfelelően képviselhesse. Akkor nem volt egyetlen ember sem ebben az országban, de nem volt az u. n. obstrukcziós pártok közt sem senki, a ki ezt a r férfiút ne Széll Kálmánban találta volna meg. És mert ő benne találták meg, azért bízták ő reá ezen nagy, pártközi megállapodásoknak közvetítését, ezért bizták ő reá ezen pártközi megállapodásoknak a foganatosítását, és ezért bíztak benne, hogy mindazokat, a miket az u. n. paktummal követeltek a szabadelvű párttól, a szabadelvű párttal is és a koronával is elfogadtatja. Hát kérdem én ezen tények után, hogy vájjon kinek volt giró-ra szüksége: annak a férfiunak-e, a ki a paktumot saját hitelének teljes mértékével fedezte, a ki ezen hitelével girálta ezen paktumot ugy a szabadelvű párt, mint a korona előtt; annak volt-e szüksége giró-ra, a ki ezen paktum értelmében most a pártok egyenlő elismerése
