Képviselőházi napló, 1896. XXXIV. kötet • 1901. február 27–márczius 30.

Ülésnapok - 1896-673

108 <!7íí. országos ülés 1901. márczius -1-én, hétfőn. T. ház! Mielőtt a honvédelmi tárczára reátörnék, még megjegyzem, hogy vannak oly törvényeink, a melyekről igazán nem tudjuk, hova tartoznak, inert érdeklik a közös hadsereget ós a, közös hadügyminiszter urat, azonban a magyar honvédelmi miniszter intézi azon ügyeket, tehát én is úgyszólván a határközi dombon állok ebben a'kérdésben, s azért teszek egy-két kérdést erre vonatkozólag. Ilyen a. beszállásolási törvény. Hogy mennyi hiánya van annak a törvénynek, azt csak az tudja, a ki a- gyakorlatban érezte ennek a törvénynek az átkait. A beszáll ási törvény három részre van osztva. Az utolsó részbén vannak az időszaki átvonulások. Tudok vármegyéket, a melyeknél ez a. törvény így végrehajtva, a. mint van, valósággal istencsapása. Én tulajdon gémemmel láttam, a midőn Győrből Komáromba átvonulva a közös hadsereg tisztjei bementek a községházához ós azt kérdezték, hogy készen vannak-e a fogatok, a melyek meg lettek rendelve ? A kis község összes fogatait rendelkezésükre bocsátotta. A közös hadseregbeli hadnagy úr egyre kijelentette, hogy ez neki kevés, a községi elöljáróságot leszamarazta, az összes törvényeinket bolondságnak nevezte ós az a, tisztelt község nem mert még elégtételt sem kérni a kormány útján, mert tudta, hogy bizonyosan a rövidebbet ő fogja húzni. Tapasztaltam azt is, — ezt is gyakorlatból mondom, — hogy a beszállásolási törvényt a, t. közös hadsereg akép magyarázza, hogy annak a tulajdonosnak mindene, a hová ö be van szállásolva, neki mint meghódított tartományban szokás, tetszésére van bízva, az illető neki rabszolgája, a ki minden kívánalmát teljesíteni tartozik. így akarta a magyar törvényhozás a gyakorlatban ezt a törvényt érvényesíteni? Vagy itt van a hadmentességi törvény. En a. honvédelmi tárcza tárgyafásánál már több ízben figyelmébe ajánlottam a t. képviselőháznak, hogy valami rettentő igazságtalanság ős sérelem van a hadmentessógi törvény végrehajtásában. Magában a véradóban, úgy, a mint a véradót az újonczozásnál a gyakorlatban keresztül vittük, igazságtalanság van. Igen, ha. abból a nagy elvből indulunk ki, hogy a hazát mindenki védeni tartozik, ebből a szempontból igen, mindenki, a ki fegyverfogható férfi, védje a hazát. De hiszen épen az önök törvénye nem azt mondja, hogy a hazát kell védeni, épen az önöknek a közös hadseregről intézkedő törvénye nem beszól hazáról. Területről beszól, területet kell védeni. Tehát méltóztassék annak a hadmentességnek, illetőleg a

; véradónak a kérdését akként megoldani és az igazságnak megfelelőleg úgy alkotni újra a törvényt, hogyha a terület is meg van védve, legyen kénytelen a terület a véradóban részt venni. Majd megmagyarázom, hogy mit értek alatta. (Halljuk! Halljuk!) Annak, a nyomorult, szegény parasztnak, a kinek semmi területe nincsen, 3—4 gyermekét elviszik katonának; míg a hazában mórtföldekre terjedő uradalmak vannak, melyeknek tulajdonosai nincsenek idehaza, Magyarországon talán soha sincsenek, s ezek véradóban semmit sem fizetnek. Ki védi az ő területét és hol adja ő meg a terület védelmének a, véradóját? (Helyeslés a szélső baloldalon.) A hányszor már ezt a kérdést felvetettem a t. honvédelmi miniszter úr elé, mindig azt felelte rá: ez egy megalkotott törvény, ezt a törvényt újra, készíteni nem lehet. Igaza van neki, nem lehet, de miért ? Mert ez viszonossági törvény, Ausztriával pedig törvényhozási tekintetben ezidőszerint csakugyan nem állhatunk szóba. Már most a honvédelmi tárczára áttérve, (Halljuk! Halljuk!) kétségtelen, hogy 1867-ben, mikor a törvón3

7

t megalkotta a magyar nemzet, már akkor hamis bölcsőbe fektettük a honvédelem kérdését. Hamis bölcsőbe, mert hiszen méltóztassék csak azon törvényünknek 1. §-át elolvasni, már az az 1. §. is azt mondja, hogy a honvédség nem egyéb, mint a közös hadseregnek kiegészítő része, a mely szükség esetében a belvédelemre is alkalmazható. Azonban, t. ház, a nemzet azt gondolta magában: fektessétek csak ti ezt a gondolatot bármilyen hamis bölcsőbe, érezte a nemzet, hogy ez a hadsereg majd igazán magyar hadsereg fog lenni az ő hite szerint; ez a hadsereg, melyben tisztán a magyar vér áldozata lesz; ez a hadsereg, melynek szolgálati nyelve a magyar lesz; ez a hadsereg, a mely azt a nevet viseli, hogy honvédség, tehát jogutóda annak a nagy elődjének, a melyről hittük, hogy megfeledkezni nem fog ; gondolta magában a nemzet : fektessétek bármily hamis bölcsőbe, fektessétek Prokrusztes-ágyba, én tudom, hogy az abból ki fog nőni, hogy abból magyar hadsereg lesz. Igaza lett-e a nemzetnek? Nem, a törvénynek lett igaza. A nemzet vágyakozásából ós reméixykedéséből nem lett semmi. Csak nézzünk egy-két példát. Példátlan az, hogy egy

7 nemzet az ő hadserege kérdésében nem intézkedik arról, hogy annak a hadseregnek a taníttatása, a mi a legfőbb, hogy a tisztképzése és csapatképzóse, hogy az iskolaügy miként legyen. Miért nem Intézkedett a nemzet? Mert a magyar minisztérium kezébe tette le az egész ügyet. Csak hitte, csak bizhatott abban, 'hogy a magyar minisztérium fogja tudni, hogy mi a köteles-