Képviselőházi napló, 1896. XXXI. kötet • 1900. november 20–deczember 22.
Ülésnapok - 1896-633
436 688. országos ülés 1900. deezember 18-án, kedden. szeget is inkább az ínségeseknek adhatnák. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) A következő határozati javaslatot van szerencsém beterjeszteni (olvassa): »Tekintve, hogy a magyar nemzet törvényhozása az 1848—49-iki honvédek iránt eddig hálájának nem adott kifejezést, mert még csak erkölcsi elismerésben sem részesítette őket; ^tekintve, hogy az egészen vagyontalan, munka- és keresetkóptelen közharczosoknak eddig adott 20 fillér napi nyugdíj nem hálás elismerés a teljesített szolgálatokért, hanem csak alamizsna a koldustarisznyába, a mely megélhetésre kevés, az éhen elpusztulásra épen elég; tekintve, hogy a közös hadsereg, a honvédség tisztjei, az állami tisztviselők, lelkészek, néptanítók fizetésemelésben részesíttettek; tekintve, hogy a quóta felemeltetett; tekintve, hogy a kereskedelemügyi miniszter a munkaképes munkanélküli munkások egy részére 400.000 koronával biztosította azoknak jövőjét, s csakis a volt 1848—49-iki honvédek, folytonos kérelmezésük daczára, nem részesülnek fizetésjavításban, bár azt elsősorban megérdemelnék, mert ők az Ínségeseknél is Ínségese bbek; tekintve, hogy a kormány költségvetése feleslegekkel záródik, sőt beruházásokra is van pénze a kormánynak : utasítsa a képviselőház a kormányt, hogy a, 1848—49-iki vagyontalan, munka,- és keresetképtelen honvéd közharczosoknak és altiszteknek nyugdíjilletmény ót úgy emelje, hogy azok megélhetése biztosítva legyen, és hogy n szégyenletes koldulástól ós éhenelpusztulástól megmeneküljenek. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Lukáts Gyula jegyző: Kossuth Ferencz! Kossuth Ferencz: T. ház! Az a kegyelet késztet engem erre a felszólalásra és arra, hogy Lakatos Miklós t. barátom javaslatát támogassam, a mely kegyeletet a szahadságharcz dicső emléke iránt érzek. Mindenki, a ki magyarul érez, kell, hogy meggyőződjék arról, hogy ha nem lettek volna 1848-ban honvédek, ha nem lettek volna, olyan hazafiak, kik készek voltak életüket koczkára tenni a hazáért, (Igaz! Úgy van! szélső baloldalon.) akkor Magyarországnak nem lenne sem jelenje, sem jövője. Mert a jelent is, akár mennyit ér ez a jelen, nem annyira Deák Ferencz szerezte meg az ország számára, mint azon honvédek, kik nem engedték a haza jogait ellenállás nélkül eltiporni és a kik most éhséggel küzdenek. (Elénk helyeslés a szélső baloldalon.) T. ház! Én mint magyar ember szégyenlem, valahányszor rongyokban látom megjelenni azokat az embereket, a kik készek voltak vérükkel adózni a hazának. Ezeknek az embereknek a száma úgy is évről-évre fogy, a sir széléhez közelednek a még élők is, szegényen, nyomorogva, bár ősz fejüket dicsfény környezi; már aránylag kevesen vannak életben azok közül, kik megvédték hazánk becsületét, megvédték jogait, megmentették önbizalmát ós hitét a jobb jövőben. Ezeknek a keveseknek a szenvedése legyen enyhítve, szüksége legyen kielégítve, nehogy azzal a tudattal szálljanak a sírba a haza leghűbb fiai, hogy midőn az országnak szüksége volt az ő önfeláldozásxikra, akkor elfogadta azt, de midőn elég módja lett volna abban, hogy meghálálja, az ő önfeláldozásukat, akkor nem akarta megtenni azt, a mit bármely művelt ország megtett azokért a harczosokórt, a kik megmentették becsületét, megmentették jelenjét és jövőjét. (Elénk helyeslés a szélső baloldalon.) Ezért egész melegséggel ós teljes szívvel hozzájárulok ahhoz a határozati javaslathoz, melyet Lakatos Miklós kedves barátom, ós maga is dicső honvéd, pártom nevében beadott. (Elénk helyeslés a szélső baloldalon.) Széll Kálmán miniszterelnök: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) O Felsége azzal a magasztos ténynyel, a melylyel a koronázási adományt a honvédek segélyezésére és nyugdíjazására fordítani kegyes volt, utat és első dicső példát mutatott a magyar társadalomnak arra, hogy azon kegyeletes érzésnek, a melylyel a honvédek iránt viseltetik, tényleg is kifejezést adjon. A magyar társadalom sietett is, ós a maga áldozatkészségével gyarapította azt a honvédalapot. Később a törvényhozás, még pedig mindig növekedő összegekkel, gondoskodott arról, hogy azoknak a szegénj 7 , elaggott honvédeknek a lehetőség határain belül segéry és nyugdíj adassék. Megállapíttattak a szabályok úgy, mint minden nyugdíj körüli eljárásnál: a dolog természeténél fogva elvégre is lehetetlen oly mértékét kiszabni az egyes utalványozandó és utalványozott tóteleknek, a minőt a tisztán emberiességi és azon érzések, a melyek indokául szolgálnak a nyugdíjazásnak, továbbá a tett szolgálatok stb. tulajdonképen megkövetelnének és megkívánnának. Minden nyugdíj ügynél így van ez, ós így van ennél is, hogy tudniillik bizonyos szabályok meg lettek állapítva. Talán nem abban a mértékben részesülnek az illetők segélyben, — magam is belátom, — a mint az óhajtandó volna, de meg kellett vonni a határt, ós meg kellett állapítani a szabályokat, a melyeknek alapján az eljárás történik. E szabályok szerint történt a nyugdíjazás és a segélyezés évek hosszú során keresztül, E sza-
