Képviselőházi napló, 1896. XXXI. kötet • 1900. november 20–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-622

ÄSÍ országos ülés 1900. november 30-án, pénteken. j^J dennap találkozunk —- ezen új alakulás, ezen politika alkotó elemeinekdiszparitásából messzemenő, baljóslatú következtetéseket akarnak levonni. Ezen következtetésekkel egy parabolát óhajtanék szembeállítani, a mely akkor jutott eszembe, mikor itt nemrégen a csatornákról, a vizekről, a Dunáról ós a Tiszáról beszéltünk. A napóleoni hadjáratok idejében az egyszeri huszár, mikor rátette a lábát a donau-eschingeni Duna-forrásra, elképzelte magában, hogy mekkorát fognak odahaza csodálkozni, ha egyszerre elapad a Duna. A Duna azonban nem apadt el, mert jobbról is, balról is, néha homlokegyenest ellenkező irányokból szakadnak bele a vizek. Egy ideig e vizek szine egymástól élesen megkülönböztethető, de a mint tovább halad a folyó, ez a különbség megszűnik, mert ez a víz nem az Imi, nem az Enns, nem a Morava, a Garam, vagy az Ipoly vize, hanem a nagy, a fényes, a magyar Dunáé. (Felkiáltások balfelől: Zavaros lesz!) Megengedem, hogy nem olyan tiszta, mint a forrásnál, de azért mégis elég tiszta arra, hogy a képviselő urak is azt igyák és abba mosakodjanak. (Derültség.) Nincsen tagadás benne, hiába volna tagadni, úgyis tudja, mindenki, hogy egymással homlokegyenest ellenkező és egymással szembenálló volt azoknak az iránya és múltja, a kik a mai többséget alkotják. (Egy hang a szélsőbalon: A jövőjük is olyan lesz!) Együtt vannak azok, a kik báró Bánffy Dezső politikája, mellett kitartottak a végletekig, azokkal, a kik azt a végletekig ostorozták. Együtt vannak azok, a kik nem hetyeseltók az obstrukeziőt, de nem tudtak hozzájárulni ahhoz, hogy a megoldás kerestessék az alkotmányban gyökerező lényeges biztosítékok mellőzésével. Együtt vannak, a kik az egyházpolitikai törvényeket megalkották és azoknak túlnyomó része, a kik ellene szavaztak. És végre együtt vannak, a kiket oly hosszú és nagy ellentétek választottak el a nemzeti aspirácziók kérdésében. Helytelen volna azonban ebből azt következtetni, hogy ezen különböző irányok egyike vagy másika, vagy valamennyi megtagadta volna múltját. Egy ilyen megtagadás sem feltétele, sem követelménye nem volt az egyesülésnek, a melynek spontán természetével nem is fért meg, hogy arra bárki kényszerítve, vagy kényszeríthető lett volna. Expliczite ki is jelentették a legilletékesebb vezérférfiak, hogy a múltakra, nézve nem érthetnek egyet, de ez nem gátolja, őket, hogy együtt ne működjenek a jelen és a jövő érdekében. És épen ebben Van az egyesülés ereje és legfőbb biztosítéka, mert enólkűl az nem egyesülés, hanem kapituláczió lett volna. Azonban az sem áll, a mit t. képviselőtársam közbeszólt, hogy ebből okvetlenül és szükségképen következik, hogy a multak ellentétei a jövőre is ki fognak hatni. Ennek a megfejtése igen egyszerű ós világos, ós abból áll, hogy a. legkülönbözőbb szempontok a legkülönbözőbb felfogásokkal ós a legkülönbözőbb oldalokról ugyanazon eredményre jutottunk : hogy tudniillik az a politikai programm, a melyet a t. miniszterelnök úr kifejtett ós az a politikai irány, a melyet kitűzött, a nemzeti élet jelen fejlődése aktuális stádiumának teljesen megfelel és egyedül felel meg. Mert egy tizóves harcz után, mely nem külellenség ellen vívatott, a hol a megveretés ós bukás is lehet dicső ós felemelő, a mint azt nemzeti történelmünk nem egy dicső harcza mutatja, hanem a mely kizárólag magának a nemzetnek belsejében dúlt, egy felekezeti tiz éves harcz után, mely nem árthatott senkinek, csak a magyarnak, a melyben nem lehetett győztes senki sem, hanem mindenki csak vesztes, a ki magyar, mert ez a, tízéves felekezeti harcz feldúlt ós egymásra uszított minden osztályt, felekezetet, a nemzet teste, minden osztálya és minden felekezete vérzett az okozott sebektől és általa szét van marczangolva, és alá volt ásva, a, nemzet egysége és összetartása, a melyre pedig Ausztria mai züllésében inkább, mint valaha szükségünk van; mondom, egy ilyen tizóves harcz után ettől e politikától nem tagadhatja meg senkisom, még akkor sem, hogyha szükségesnek tartja ellenzéki állásponton maradását. hogy az elvégre legalább a loyalis jóakarat politikája: nem tagadhatja meg senki sem, még ellenzéki, álláspontból sem, legalább nem a józan, elfogulatlan kritika, hogy az egy becsületes törekvés a, paczifikáczióra, a nemzeti konszolidáczióra, a gyűlölködés lecsillapítására, az ellentétek kiengesztelésére, hidak építésére, sebek gyógyítására. íme, ez a legfőbb ok, hogy annyi oldalról, oly ellentétes felfogásokkal és szempontokból önérzetes férfiak nem a múltjukat tagadták meg, mert arra nem volt szükség, hanem félre tették a nagy harczokból eredő minden személyes sérelmet és nem egy jogosult egyéni. ambicziót. így sikerűit a méltányosság és kiengesztelés ugyanazon szellemével, a mely Deák Ferencz szelleme volt, egyesíteni, mindazokat, a kik egykor az ő bölcs mérsékletének prestigéje alatt állottak, ós visszahódítani ama párt régi birtokállományát egész integritásában, egyesítve, mindazon elemeket, a. melyek évek hosszú során át kirajzottak belőle. Mert természetes is és nem is lehet máskép, mint, hogy egy nag3

T pártnak hosszú évtizedekre kiterjedő életében fel ne merüljenek oly kérdések, a melyek addig a pártpolitika keretén kivűl állót-