Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-554

66 554. országos Ülés 1900. márczius 20-án, kedden. egy bizonyos részében akart kivívni valamit, és ez oem hogy czélhoz vezetett volna, de úgy látszik, még most is kiséri minden útjában ez a törekvés és saját érvényesülésének, a melyhez pedig jussa van, ez a törekvés még ma is útját állja. Ez a mi államjogi helyzetünk az, t. ház, a mely bennünket — néha fel is ismerjük ezt, — megakaszt törekvéseinkben, cselekvéseinkben. Ha az állami életnek akármely tényezője számára akárminő költségeket kell megszavaznunk, erre talán még képesek vagyunk; de a midőn a a magyar nemzet megerősítésről van szó, akkor itt pénz nincs. Hiszen hány meg hány kulturális törekvés volt már, a melyre én telhivtam a köz­oktatásügyi kormány figyelmét, a midőn kértem, könyörögtem, tegyenek valamit; hivatkozom az államtitkár úrra; mindig az volt a válasz, hogy igaz, osztjuk a nézetét, helyes, azonban anyagi helyzetünk nem engedi meg, és az lett aztán a a vége, hogy midőn itt magyar kultúráról beszé­lünk, a mely, a mint mondám, egyik hathatós eszköz lenne arra, hogy a nemzeti államot meg­teremtsük és megerősítsük, ma már únottá válik, ma már meghallgatni sem nagyon szeretik. Pedig, mélyen tisztelt ház, senkinek nagyobb feladata nem volna arra nézve, (Halljuk! Hall­juk!) hogy ezen eszközöket épen a kultúrának megadják, mint a mostani miniszterelnök úrnak, mert én emlékszem rá, midőn a miniszterelnök úr a kormányzatot elfoglalta, én voltam az, a ki elsőben is kérdést intéztem hozzá, mondja meg, mi az ő nemzetiségi politikája, mikép akarja a magyar nemzet asszimiláló képességét einelni,mikép akarja annak ellenkező irányban való asszimiláló képességét lerontani, s erre azt felelte, hogy ő a jog, törvény, igazságnak a híve ; erőszakot nem tűrő politikát akar követni. Széll Kálmán miniszterelnök: Ezt is, mást is ! Komjáthy Béla: Nem teszek ellene kifogást. Széll Kálmán miniszterelnöki Ahá! Komjáthy Béla: Bocsánatot kérek, erre is akarok reflektálni, kész vagyok erre is válaszolni, és ha szükségét fogom látni, ke­resni fogom az alkalmat, hogy erre is vála­szoljak. Én most tisztán csak ezt a thémát vetettem fel. Ha valakinek ilyen békés a politi­kája, azt én egyátalában nem perhorreszkálom. De akkor neki elsősorban épen a kultúra terén kellene működni, mert ez a legbékésebb és legbiztossabb talaj arra nézve, hogy a magyar állameszmét megvalósíthassuk, mert a kultúra teremti meg minden állam életének és minden modern államnak feltételeit. A feltételek erre nemcsak az egyénnek, de a nemzetnek is minden tehetségei, és méltóztassék nekem elhinni, hogy az a nagy győzelem, a melyet nem is olyan régen Németország Franeziaország felett kivivott, a német kultúra eredménye. Ha az alatt a katona­sapka alatt nem az az agy működött volna, amelyet a német kultúra kipallérozott, hogyha a waffen­rock alatt nem az a sziv dobogott volna, a melyet a német kultúra tanított meg lelkesedni a hazáért és fajért, akkor hiába lett volna Moltke és Bismarck genieje, az a nagy győze­lem nem következett volna be. De fájdalommal kell ismételten rámutatnom arra, hogy mi csak beszélün;, azonban teuni nem vagyunk képesek. Gondoskodtak arról azok az államférfiak, a kik a 67-es kiegyezést meg­kötötték, hogy e téren nekünk csak a beszéd legyen mindig feladatunk, és méltóztassék elhinni, hogy ezúttal távol van tőlem, midőn a 67 es kiegyezésről szólok, hogy ezen politikai és köz­jogi szempontot akarnám érvényre emelni, most csak rá akarok mutatni arra, hogy igenis mi a 67-es kiegyezésben nem biztosítottuk magunknak a jogot, hogy ezen a téren mindnyájan lelki­ismeretesen és helyesen működhessünk és alkot­hassunk. Megengedem, hogy olyan talajt adtak nekünk, a melyen a magyar kultúra fáját biz­tosan elültetni lehetett, de egy más hatalom és törekvés tartotta kezében a hatalmat, hogy az a fa, ha elültetjük is, valahogyan az égig ne nöjjön. Ezt csak azért hoztam fel, mert nem tudom, milyen alkalommal, midőn egyszer a uemzetiségi kérdésről szólottam, valamelyik szónok — nem tudom ki volt, nem emlékszem reá, — kétségbe vonta azt, a mit én mondtam, hogy az a törvény nem a magyar nemzet akarata és meggyőződése volt, a mely azt megteremtette, hanem reánk oktroyáltatott és mintegy kényszerhelyzetben volt a nemzet. Ennek bizonyítékául utána néztem, hogy 1861-ben az ország első feliratára adott válaszában mit mondott az a hatalom (olvassa) • »Az országgyűlés mentül előbb olyan törvény­javaslatot készítsen, mely Magyarország nem magyarajkú lakossainak nemzetiségi jogait, ezek terjedelmét, mind nyelvük és nemzetiségi kifejlő­désükre, mind pedig közigazgatási viszonyukra nézve határozottan és világosan tartalmazza« Tehát azt a nemzetiségi törvényt, a mely annyi rossznak, annyi bajnak a kútforrása, a magyar nemzetre reá oktroyálták, azt a magyar nemzet csak kényszerűségből alkotta meg. Már most kérdem, hogy ném így nan-e ? Vájjon rá lehet-e fogni, hogy csak azért hoztam fel ezt, hogy politikai pártállásomat ezzel biztosítsam, és az 1867-iki kiegyezés és az azon alapon alkotott törvények nem kötik-e meg a kezeinket, és hogy úgy járunk-e el, a mint mi ezt helyesnek és üdvösnek tartjuk. Nem akarok hosszasan kiterjeszkedni e tekintetben, csak emlékezetébe hozom az urakuak itt a brassói iskola ügyét, a hol csakugyan abba

Next

/
Oldalképek
Tartalom