Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-554

66 554. országos Ülés 1900. márczius 20-án, kedden. egy bizonyos részében akart kivívni valamit, és ez oem hogy czélhoz vezetett volna, de úgy látszik, még most is kiséri minden útjában ez a törekvés és saját érvényesülésének, a melyhez pedig jussa van, ez a törekvés még ma is útját állja. Ez a mi államjogi helyzetünk az, t. ház, a mely bennünket — néha fel is ismerjük ezt, — megakaszt törekvéseinkben, cselekvéseinkben. Ha az állami életnek akármely tényezője számára akárminő költségeket kell megszavaznunk, erre talán még képesek vagyunk; de a midőn a a magyar nemzet megerősítésről van szó, akkor itt pénz nincs. Hiszen hány meg hány kulturális törekvés volt már, a melyre én telhivtam a közoktatásügyi kormány figyelmét, a midőn kértem, könyörögtem, tegyenek valamit; hivatkozom az államtitkár úrra; mindig az volt a válasz, hogy igaz, osztjuk a nézetét, helyes, azonban anyagi helyzetünk nem engedi meg, és az lett aztán a a vége, hogy midőn itt magyar kultúráról beszélünk, a mely, a mint mondám, egyik hathatós eszköz lenne arra, hogy a nemzeti államot megteremtsük és megerősítsük, ma már únottá válik, ma már meghallgatni sem nagyon szeretik. Pedig, mélyen tisztelt ház, senkinek nagyobb feladata nem volna arra nézve, (Halljuk! Halljuk!) hogy ezen eszközöket épen a kultúrának megadják, mint a mostani miniszterelnök úrnak, mert én emlékszem rá, midőn a miniszterelnök úr a kormányzatot elfoglalta, én voltam az, a ki elsőben is kérdést intéztem hozzá, mondja meg, mi az ő nemzetiségi politikája, mikép akarja a magyar nemzet asszimiláló képességét einelni,mikép akarja annak ellenkező irányban való asszimiláló képességét lerontani, s erre azt felelte, hogy ő a jog, törvény, igazságnak a híve ; erőszakot nem tűrő politikát akar követni. Széll Kálmán miniszterelnök: Ezt is, mást is ! Komjáthy Béla: Nem teszek ellene kifogást. Széll Kálmán miniszterelnöki Ahá! Komjáthy Béla: Bocsánatot kérek, erre is akarok reflektálni, kész vagyok erre is válaszolni, és ha szükségét fogom látni, keresni fogom az alkalmat, hogy erre is válaszoljak. Én most tisztán csak ezt a thémát vetettem fel. Ha valakinek ilyen békés a politikája, azt én egyátalában nem perhorreszkálom. De akkor neki elsősorban épen a kultúra terén kellene működni, mert ez a legbékésebb és legbiztossabb talaj arra nézve, hogy a magyar állameszmét megvalósíthassuk, mert a kultúra teremti meg minden állam életének és minden modern államnak feltételeit. A feltételek erre nemcsak az egyénnek, de a nemzetnek is minden tehetségei, és méltóztassék nekem elhinni, hogy az a nagy győzelem, a melyet nem is olyan régen Németország Franeziaország felett kivivott, a német kultúra eredménye. Ha az alatt a katonasapka alatt nem az az agy működött volna, amelyet a német kultúra kipallérozott, hogyha a waffenrock alatt nem az a sziv dobogott volna, a melyet a német kultúra tanított meg lelkesedni a hazáért és fajért, akkor hiába lett volna Moltke és Bismarck genieje, az a nagy győzelem nem következett volna be. De fájdalommal kell ismételten rámutatnom arra, hogy mi csak beszélün;, azonban teuni nem vagyunk képesek. Gondoskodtak arról azok az államférfiak, a kik a 67-es kiegyezést megkötötték, hogy e téren nekünk csak a beszéd legyen mindig feladatunk, és méltóztassék elhinni, hogy ezúttal távol van tőlem, midőn a 67 es kiegyezésről szólok, hogy ezen politikai és közjogi szempontot akarnám érvényre emelni, most csak rá akarok mutatni arra, hogy igenis mi a 67-es kiegyezésben nem biztosítottuk magunknak a jogot, hogy ezen a téren mindnyájan lelkiismeretesen és helyesen működhessünk és alkothassunk. Megengedem, hogy olyan talajt adtak nekünk, a melyen a magyar kultúra fáját biztosan elültetni lehetett, de egy más hatalom és törekvés tartotta kezében a hatalmat, hogy az a fa, ha elültetjük is, valahogyan az égig ne nöjjön. Ezt csak azért hoztam fel, mert nem tudom, milyen alkalommal, midőn egyszer a uemzetiségi kérdésről szólottam, valamelyik szónok — nem tudom ki volt, nem emlékszem reá, — kétségbe vonta azt, a mit én mondtam, hogy az a törvény nem a magyar nemzet akarata és meggyőződése volt, a mely azt megteremtette, hanem reánk oktroyáltatott és mintegy kényszerhelyzetben volt a nemzet. Ennek bizonyítékául utána néztem, hogy 1861-ben az ország első feliratára adott válaszában mit mondott az a hatalom (olvassa) • »Az országgyűlés mentül előbb olyan törvényjavaslatot készítsen, mely Magyarország nem magyarajkú lakossainak nemzetiségi jogait, ezek terjedelmét, mind nyelvük és nemzetiségi kifejlődésükre, mind pedig közigazgatási viszonyukra nézve határozottan és világosan tartalmazza« Tehát azt a nemzetiségi törvényt, a mely annyi rossznak, annyi bajnak a kútforrása, a magyar nemzetre reá oktroyálták, azt a magyar nemzet csak kényszerűségből alkotta meg. Már most kérdem, hogy ném így nan-e ? Vájjon rá lehet-e fogni, hogy csak azért hoztam fel ezt, hogy politikai pártállásomat ezzel biztosítsam, és az 1867-iki kiegyezés és az azon alapon alkotott törvények nem kötik-e meg a kezeinket, és hogy úgy járunk-e el, a mint mi ezt helyesnek és üdvösnek tartjuk. Nem akarok hosszasan kiterjeszkedni e tekintetben, csak emlékezetébe hozom az urakuak itt a brassói iskola ügyét, a hol csakugyan abba