Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-554

554. országos ülés 1900. márczins 20-án, kedden. 61 az állami népiskolákat, különösen az Alföldön, a mivel rendkívül megszaporodott az állami népiskolák magyar anyanyelvű tanulóinak a száma. Az 1899—1900-ik iskolaév adatait a millenniumi év adataival összehasonlítva, a magyar anyanyelvű tanulók száma 64.982-ről 105.074-re emelkedett. Ugyanezen idő alatt a németek száma 17.707-rő) 28.142-re, az oláhoké 11.945-ről 19.288-ra, a tótoké 16.687-ről 27.635-re,*a szerbeké 1228-ról 1873-ra, a horvátoké 1766-ról 3407-re, a ruthéneké 4278-ról 5504-re emelkedett. Ez a statisztika kétségen kivííl helyezi, hogy az a politika, mely a nemzetiségi vidékeket magyar pénzen iskolákkal elárasztotta, legalább is czélt tévesztett dolog volt, a melyet — elismerem, — most már minden módon kijavítani törekszik a közoktatásügyi kormány ; de bizony azt az időszakot, a melyet hasonló módon igen jól kihasználhatott volna magára a nemzetre nézve is, elveszettnek kell tartanunk. Szóval én a nemzeti állam kiépítését tekintem közoktatási és közkormányzati politkánk egyik legfőbb czéljáúl, és e tekintetben minden anyagi és erkölcsi eszközt szükségesnek tartok, és pedig oly módon, hogy azt czéltudatos és megingathatatlan erély támogassa. Ezeket elmondván, kijelentem, hogy a költségvetést pártállásomból kifolyólag nem fogadhatom el. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Tóth János jegyző: Komjáthy Béla! Komjáthy Béla: T. ház! Lehotzky Antal t. képviselő úr igazán csinosan konstruált beszédében a hazafiúi érzelemnek oly megnyilatkozását adta itt elő, hogy az én lelkemet is örömmel töltötte volna el, ha az általa elmondottak igazságában kételkedni okom nem lett volna. Azt mondta ugyanis beszédében, hogy lehet az országban valaki szerb, oláh, tót, vagy bármily nemzetiséghez tartozó, de azért lélekben, édes magyar hazánk szeretetében kell, hogy egyek legyünk. Én így óhajtanám ezt az országot ismerni és én volnék az első, a ki ezt örömmel üdvözölném. De fájdalom, én e részben vele egy nézeten nem lehetek. A szomorú és keserű tapasztalatok meggyőztek mindnyájunkat arról, hogy a magyar csak magára van utalva széles e világon és a magyarnak nem más nemzetek szeretetében, hanem önerejében kell keresni a jelent és biztosítani a jövőt. Előttem szólt t. barátom Boda Vilmos nagyon helyesen és okosan csoportosította azon érveket, melyek bennünket arra késztetnek, hogy nem kiméivé költséget és semmit a világon, minden lehetőt elkövessünk arra, hogy a magyar nemzeti államot megalkossuk — mert még, fájdalom, nincs megalkotva, — és azt megerősíteni képesek legyünk. Midőn szót kérek, engem is tisztán ezen nagy eszme és törekvés vezet. Egy szólammal akarom felszólalásomat bevezetni és ez az, hogy a magyar faj veszélyben van. Hajdanában, ha az ország, a faj, a nemzet, veszélyben volt, véres kardot hordtak körül az országban, hogy minden ember igyekezzék a megtámadott hazának védelmére sietni. Ma már odajutottunk, hogy mikor én és a velem egyformán gondolkodók kimondjuk a nagy szót: a magyar faj veszélyben van, erre az országban nagyon kevesen reagálnak, Ha itt ellentétbe állítjuk az agrárizmust a merkantilizmussal, ha a szesz-kontingens kérdését hozzuk fel, mely egyik, vagy másik érdekközösségnek talán a zsebébe vág, akkor megvan az érdeklődés. De ha valaki azt mondja, hogy a haza veszélyben van, a magyar faj megmentéséről kell gondoskodni, erről ma nem divat beszélni és az ilyen ma már csak ritka, mint a fehér holló, mint például az én t. barátom is, a ki azt mondja, hogy az ő politikáját a túlhajtott sovinizmus vezeti. Az Isten áldja meg érte, mert ha sokan így gondolkodnának, akkor ez a mondás, hogy a haza veszélyben van, csakugyan nem volna komoly. De nézzünk a dolog mélyére. Sokan azt mondják, hogy miért featünk rémképeket a falra, miért állítjuk, hogy a magyar faj veszélyben van? Hiszen ezzel, szólnak, csak ellenségeinek adunk erőt és gyengeségünket ismerjük be. De ennek tudatában is be kell vallanunk, hogy veszélyben van, mert csak az lehet erős, ki ismeri a bajt, annak gyökeréig hat, nem titkol semmit önmaga és mások előtt, hanem a baj gyökerét megkeresve, összeszedi erejét, hogy ettől a veszélytől a fajt, a nemzetet megmenteni képes legyen. Nehogy ez a szó, hogy a magyar faj veszélyben van, csak olyan odadobott frázisnak tekintessék, engedje meg nekem a t. ház, hogy egy jeles tudósunknak, Körösi Józsefnek legutóbbi időben a felvidék eltótosodásáról szóló művére hívjam fel a t. ház figyelmét. Ezen munka bevezető sorai a következők (olvassa) : »A ki Nyugat-Európából Magyarországba utazik és Bécsen át jút hazánkba, csak a Morva hidján felállított magyar czimerbő!, nem pedig a lakosság nyelvéből és ruházatából, vagy egyéb etnográfiai jelekből fog annak tudomására jönni, hogy magyar földön jár. A magyar szót ott nem értik stb.« Ha ez egy adott körülmény volna, ha az a faj mindig ott lett volna, akkor talán a liberalizmus útját állná annak, hogy az ellen kifogást tegyünk, mert valamikép mi is élni akarunk, kell, hogy más fajok életét is megtűrjük és megengedjük, de ez a múltban nem volt úgy, hanem épen a magyar mindenkori kormányzat lanyhasága teremtette azt, hogy ezen bevezetés Körösi munka-