Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-557

176 587. országos ülés 1900. márczins 23-án, pénteken. meg, t. képviselőtársam, voltak idők, a midőn némán támogat!unk kormányunkat, és akkor min­ket gáncs ért; ma nem elítélést, de jogos bírá­latot, egyes óhajokat fejezünk ki, és akkor is ugyanaz a gáncs ér minket Hát vagy az egyik lehet igazságos, vagy a másik, de mind a kettő nem. (Felkiáltások jobbfelöl: Egyik sem!) Különben is, ügy Visontai Soma t. b iratom, mint a túloldalról felszólalt t. képviselőtársaim, megfeledkeznek egy körülményről: ha a köz­gazdasági életet ecseteljük, mindig ráutalunk arra, hogy nekünk kényszerű tétlenség mulasz­tásait kell helyrehoznunk. Ez az utalás jogos, de jogos akkor a jogélet terén is, mert hogy vissza ne menjek messzebbre az 1848-tól 1868-ig terjedő időben, pedig ezen idő alatt az élet sokat változott, jogműködésünk teljesen megakadt. Nem mondom én, t. ház, hogy a mi jogrendszerünk, a mi igazságügyünk állapota ma mindennemű' követelménynek megfelel. De ha igazságos akarok lenni, viszont be kellismernem azt, hogy azon hosszú idő mulasztásait jóformán helyrehoztuk, (Ügy van! Úgy van! jobb- és balfelől.) hogy életviszonyainknak csaknem mindegyikére meg­hoztuk a jogszabályokat is; hogy jogrendszerün­ket megalkottuk, és, hogy úgy mondjam, jog­életünk biztosságának várát felépítettük. (Helyeslés jobbfe'ól) Természetesen hátra van annak egy igen fontos része, úgyszólván belső felszerelése, az úgynevezett polgári törvénykönyv elkészítése. 32 év óta dolgozunk ezen, t. ház. Ezen 32 év alatt tatarozások váltak szükségessé, és pedig részint azért, mert talán már eredetileg hibás anyag került az építkezésbe, íészint pedig azért, mert ezen idő alatt életviszonyaink változtak, és az életviszonyokkal szemben egy alkotás sem lehet örökkétartó, legkevésbbé a törvényhozási. Hátha nem veszi rossz néven a t. ház, és Visontai Soma t. barátom sem, én is ezen tataro­zások némelyikére bátorkodnám a t. kormány figyelmét fidhivni. (Halljuk! Halljuk!) Felhozatott már itt, hogy ez év kezdete büntető jogunk életében is egy új korszak kez­detét jelenti. Az 1896 : XXXI1Í és az 1897 : XXXIII. és XXXIV, törvényczikknek, a melyek őz új perrendtartást a vádelv, a szóbeliség, a nyilvánosság és az esküdtszék intézményével tartalmazzák, tehát meghonosítják a legnagyobb jogi vívmányokat, örök érdemet szereznek azok­nak is, a kik azokat életre hozták és azoknak is, a kik azokat az életnek átadták. Az ítélkező, a bíráskodási jogról általában azt tanítják, hogy az kizárólagos felségjog, még Angliában is, a hol az a nézet, hogy a Felségben összpontosul minden jog és az minden igazság kútforrása. Hogy ezen kizárólagos Felségjog tana helyes-e, vagy nem, azt most nem kutatom, de egy körül­ményt kénytelen vagyok konstatálni és ez az, hogy a népek történetében mindenütt nyomára akadunk annak, hogy a népek tényleg részt vet­tek a bíráskodásban, és itt egy sajátságos körül­ményre akadunk, hogy a népek ezen bíráskodási részesedése a felsőbb hatalom kiterjeszkedésével mindig megfordított arányban állott, de egyenlő arányban csökkent, vagy szaporodott a népek szabadságával. Hazánkban, mint tudjuk, Í848 előtt a nem­zetet alkotó rendek tényleg gyakorolták a bírás­kodási jogot; az abszolút korszak alatt ez meg­szűnt, azutáu újabb alkotmányosságunk életében egy sajátságos körülmény előtt állottunk. A magyar nemzet bíráskodási joga kizárólag a sajtóügyek terére volt szorítva, pedig akár elmé­leti szempontból, akár gyakorlati alkalmazásban, akármiként fogják is fel ezt a dolgot, azt hiszem roppant különbséget okoz az, hogy egy politikai vádlott felett egy, bár független, de hatalmi tényezőként szereplő királyi bíróság rideg, tudo­mányos, vagy pedig a polgártársak szabadon érző tiszta lelkiismerete hoz-e ítéletet. Ha ezt meg­gondoljuk, be kell látnunk, hogy a népbirásko­dás egyik legnagyobb garancziája a népszabad­ságnak és mint ilyen, jelentékeny tényezője az alkotmányosságnak. Én tehát a nagy jelentőségből és fontosság­ból kiindulva, indíttatva érzem magamat az igaz­ságügyminiszter úrhoz egy kérelmet intézni. Valószínűleg a t. miniszter úr is és a ház jogász tagjai is tudomással bírnak egy nagyon érdekes vitáról, a mely szaktekintélyeink között lefolyt Lefolyt pedig a perrendtartás 437 §-a felett, a mely így szól (olvassa): »A királyi Curia az ítélet megsemmisítésé­vel — megjegyzem, hogy az esküdtbíróság közbe­jöttével hozott ítélet megsemmisítésével, — új eljárást rendel és mindkét alsóbbfokú bíróság ítéletét egészben, vagy ha a különválasztás lehet­séges, részben megsemmisíti és — most jön az illető pont, — a törvénynek megfelelő Ítéletet hoz.« Ha ez így van, akkor elvész az egész nép­bírósági intézménynek összes értéke, elvész bün­tetőjogi értéke és alkotmányjogi jelentősége, mert akkor végeredményben mégsem a népbiróság ítél, hanem a királyi bíróság. Ezért én azon kérel­met vagyok bátor a t. igazságügyminiszter úr­hoz intézni, legyen szíves ezen, valószínűleg tévedésből szövegezett szakasz megtisztítására valamit tenni. Nem kisjeletőségü dolog, épen az esküdt­bíróság intézményével szemben, hogy az esküdí­biróságok elé mikép tegyük fel a kérdést. Tekintettel azon körülményre, hogy annak az esküdtbiróságnak csak egyetlen egy szó áll ren­delkezésére : az »igen< vagy »nem«, termesze-

Next

/
Oldalképek
Tartalom