Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.
Ülésnapok - 1896-556
jojg 556, országos ülés 1900. márcziua 22-én, csütörtökön. egyáltalában nem lehetnek abban a helyzetben, hogy az ő külön munkájukat, melynek szükségességét, azt hiszem, mindenki elismeri, a nyilvánosságra hozhassák, mert erről a kormány egyáltalában nem gondoskodik. Reményiem, hogy a t. államtitkár úr, a ki a kultuszminiszternek képviselője, azt nem tartja lehetőnek, hogy az a szegény ember, a ki oly nyomorúltan van fizetve, hogy sokszor még testi szükségleteit sem tudja kielégíteni úgy, mint kellene, a tudomány szempotjából tovább éhezzék azért, hogy a tudománynak szolgálatot tegyen. Általában véve ennek az államnak igaz, hogy roppant sok a kiadása. Mindig perhorreszkáltarn a könnyelmű prédaságot. De ez a nemzet, ha élői akar, ha jövőt akar biztosítani magának, akkor tudományos nívóját emelnie kell. Minthogy pedig ez intézet tényleg a tudományos nivó emelésének hathatós és nagy eszköze, mert annak tisztviselői ügybuzgóságuk által már is a nemzet elismerését kiérdemelték, kérem a t. kormányt, hogy az általam elmondottakat meghallgatva, ez irányban cselekedni méltóztassék. Elnök: Szólásra senki sincsen feljegyezve. Kiván-e valaki szólani? Ha szólani senkisem kivan, a vitát bezárom. Következik a határozathozatal. Megszavazza-e a t. ház a tételt: igen, vagy nem! (Igen! Nem!) Olay Lajos: Az államtitkár szólni kivan. Elnök: Az államtitkár ár kivan szólani. i. Zsilinszky Mihály államtitkár: Ha szabadj néhány szóval óhajtok nyilatkozni. Perczel Béni jegyző í A másik tételnél. Elnök: Még nem mondtam ki a határozatot, csak a kérdést tettem fel. Az államtitkai- urat illeti a szó. Zsilinszky Mihály államtitkár: Ha méltóztatnak megengedni, bátor leszek néhány szóval válaszolni t. képviselőtársamnak. Örvendek, hogy múzeumunk egészséges fejlődésére, és hogy nemzeti közművelődésünk szempontjából a nagy misszióra, a melyet ezek a tudományos intézetek, a nemzeti múzeum, a néprajzi múzeum és az országos képtár képviselnek, ily nagy súlyt helyez. Mindnyájan érezzük, t. képviselőház, hogy e gyűjtemények, — a mit egyrészről örvendetesnek kell mondanom, — annyira szaporodtak, hogy az ott felzsúfolt tárgyak, bár mindegyik nevezetes, csakugyan nem helyezhetők el helyesen. Nekünk nagy gondot okoz, hogy e tárgyak mielőbb méltóbb elhelyezést nyerjenek. (Helyeslés.) Van erre reményünk. Méltóztatnak tudni, hogy az úgynevezett szépművészeti múzeum számára az épületi tervek készen vannak, hogy e tavaszszal hozzáfogunk e múzeum felépítéséhez. Ha ez meglesz, akkor a nemzeti múzeumban elhelyezett képtár át fog helyeztetni az új épületbe, és akkor a nemzeti múzeumban jelentékeny helyet nyerünk, hogy aztán a tulajdonképeni múzeumi tárgyak kényelmesebben legyenek elhelyezhetők. Berzeviczy Albert t. képviselőtársam már tegnap felemlítette, hogy ez a hely, a hol ma tanácskozunk és valószintíleg a szomszédságban levő műegyetemi épület, a nemzeti múzeum czéljára, különösen az ethnografiai múzeum ezéljára lesz felhasználható. Ez tehát csak rövid idő kérdése. Remélem, hacsak valami rendkívüli pénzbeli nehézségek közbe nem jönnek, rövid idő alatt elhelyezhetők lesznek. Mert mi is úgy gondolkozunk, hogy ezeknek az intézeteknek a nemzet fejlődésére és tudományos fokának emelésére rendkívüli nagy hatása lesz, és hogy azok a férfiak, a kik ott működnek, bizony nagyobb dotácziót érdemelnek, mint a minőben részesülnek. Ebben azonban, a mint a í. képviselő úr maga is megemlítette egyik foakadály maga a törvény. Az 1893-iki törvény csakugyan oly kategóriába helyezte a múzeumban működő tisztviselőket, a mely nem felel meg sem azon tudományos képzettségnek, melyet a tisztviselők nyertek, sem a hivatásnak, a melyet teljesítenek; de ez ellen, minthogy törvény, mi mint kormány, a kiknek kötelességünk a törvényt végrehajtani, nem tehetünk. Olay Lajos: Lehet módosítani, mi is megszavazzuk. Zsilinszky Mihály államtitkári De teszünk annyit, hogy azon tisztviselők részére bizonyos pótlékot nyújtunk. E pótlékoknak mennyisége és nagysága rendesen attól függ, hogy költségvetésünkben mennyi összeget birunk keresztül vinni. Tudom, hogy úgy azok az örök, a kik az egyes osztályok élén állanak, mint a segédőrök megérdemelnék, hogy a nyolczadik osztályból a hetedikbe előmenjenek. Az előléptetés is épen azért nehéz, mert bizonyos szakok szerint vannak felosztva, s ezek akadályozzák, hogy egyesek gyorsában haladhassanak az előléptetésben. A nemzeti múzeumra és azon gyűjtemények szaporítására nézve, melyek ott vannak, meg kell jegyeznem, hogy igenis rendkívüli esetekben, mikor egy-egy gyűjtemény eladásra kerül, mi bizony túl megyünk a költségvetés határain, mihelyt meggyőződünk arról, hogy ennek elmulasztása országos érdeket sértene. (Helyeslés jobbfelöl.) Csak egy példát vagyok bátor erre felhozni. Legújabban a Pozsonyi-féle gyűjtemény, mely egy millió forintra volt becsülve, külföldre került, természetesen kisebb összegen, kénytelenek voltunk ezen férfi halála után a külföldre jutott gyűjteményt a külföldről megvenni. Természetes, hogy jól meg kellett fizetnünk, de megtettük, mert ebben a gyűjteményben oly érdekes