Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-553

568. országos ülés 1900. márczius 19-én, hétfőn. 7 Nemcsak én mondom ezt, de kell, hogy mondja minden tapasztalt gazda széles e hazában, a ki ismeri az országot, hogyha nem segítünk sürgősen, még pedig nagy mérvben a kisemberen, a kisgazdákon, akkor legnagyobb részük menthetetlenül tönkre fog menni, és mire majd a segélynek azt a fokát akarnók velük szemben alkalmazni, a mely tulajdonképen megfelelne az 'ó helyzetüknek, akkor már nem fogunk találni kisgazdát. Ez fog bekövetkezni, t. ház. Ép azért ezen a téren nem látok elég áldozatot, a melyet ne hozhatna meg az országgyűlés és az ország azért, hogy megmentsük úgyszólván a magyarságnak a zömét, a magyarságnak régi telepeseit: a kisgazdákat. Hiszen a telepítést ágy is csak ott lehet keresztül vinni, a hol jó mód van, a hol kis vagyonkájuk van azoknak a települni akaróknak; azoknak úgy sem használ a telepítés, a kik évenként ezer meg ezer kisgazda egyéniségében elpusztulnak mint régi telepesek. Az legyen tehát első feladata a kormánynak, hogy a kis embernek nyúljon a hóna alá. Elismerem, a miniszter úr sok tekintetben igyekszik a hóna alá nyúlni; így az oktatás terén, a mi nagyon fontos, és népszerű' irataival is óriási hasznot hozott a kisgazdának. Elismerem, hogy a szövetkezeti intézménynyel szintén a kisembereket fogja segíteni, épúgy segíteni fogja a kisembert a mellékterményeknek a gazdaságban való fokozása. Azonban engedje meg a miniszter úr, — tudom, hogy ez nem az ő hibája, de így van, — a kisembernek a hitelnyújtás szempontjából nem tud oly mérvben segítségére lenni, a melylyel az a nagy veszély, a mely előtt állunk, a magyar kisgazda pusztulása megakadályozható volna. Erre nem elégséges kis eszköz, ehhez tiz milliók szükségesek, hogy a kisembereket a végpusztulástól megtudjuk menteni. Tudom én azt nagyon jól, — és épen abban tatom pénzügyi helyzetünk szomorú sorsát, — hogy, bár a t. pénzügyminiszter úr mindig azt mondja, hogy az egyensúly helyre van állítva, sőt pluszunk is van, mégis a mi pénzügyi helyzetünk a lehető legszomorúbb. Méltóztassék csak visszagondolni az egyes tárczákra. A belügyminiszteri tárczánál hallottuk, hogy leheíne jó közegészségügyet, lehetne más közigazgatást létesíteni, de nincs pénz. A kereskedelmi miniszter úr minden szavában ott volt tárczája tárgyalása alkalmával, hogy szeretné ezt és amazt tenni, de nem teheti, nincs pénz, nem tud kapni budgetjébe erre a czélra pénzt. Itt a földmívelésügyi tárczánál szintén halljuk, hogy nincs pénz. A miniszter ár látja a nagy veszélyt, de nem tudja előteremteni a reá szükséges pénzt, a melylyel a veszélyt elhárítani lehetne. Ne ámítsak tehát magunkat azzal, a mit az igen tisztelt pénzügyminiszter úr kimutat, hogy feleslegünk van. Hiszen tulajdonkép az államháztartásban deficzit van. Nem tudjuk megtenni seholsem azt, a mi sürgős kötelesség volna. Majd ha reá térünk a közoktatásügyi tárcza tárgyalására, ott is azt fogjuk hallani, mennyit kellene magyar kulturális szempontból még tenni, de nincs pénz. így van ez minden tárczánál, csak egynél nem: ez a honvédelmi tárcza és egyáltalában a katonai tételek. Ott mindig van pénz, és ha nincs is, még akkor is kell lennie pénznek. A hol azonban millió kisember megvédéséről, tulajdonkép a nemzet megmentéséről, a hol a nemzeti kultúra felépítéséről, a hol a közigazgatásnak legalább emberi berendezéséről van szó, ott nincs pénz, ott nem lehet a budgetbe a szükséges összeget felvenni. Ez a deficzit, t. ház! Ne ámítsuk tehát magunkat, mi igenis nagy deficzitteí dolgozunk, a mely megnyilatkozik lépten nyomon az egyes tárczáknál abban, hogy a legsürgősebb szükségekre nincsen pénz. (Igaz! Ügy van! a haloldalon,) T. ház! Minthogy pénzről és tőkéről beszélek, ne tessék azt hinni, — és azt gondolom, senkisem fogja ezt rám — hogy én a tőkének ellensége vagyok, vagy a bejövő tőkét vissza akarnám tartani. Nem, de a tőkére rá is kell nyomva lennie egy szignaturának, vagy azáltal, a ki kezeli, vagy azáltal, a ki felhasználja. Méltóztassék nézni, a román pénzintézetek minden fillérjén ott van a román állameszme. Kérdem, vájjon az ország magyar vidékein, a hol pénzintézetek vannak, mindenütt rányomva találjuk a tőkére a magyarságot, a magyar állameszmét. Én azt hiszem, hogy nem. Hisz alig csekély kivétellel mindenütt csak egy elv uralkodik: minél nagyobb osztalékot juttatni a részvényeseknek. Elpusztulhat a mellett ezer és ezer család, az mellékes, csak meg legyen rideg nagy számokban az osztalék. Kérem a t. miniszter urat, hogy igyekezzék e téren odahatni, hogy a román pénzintézetek mintájára pénzintézetek alakuljanak, a melyeknek minden koronáján, fillérjén ott legyen a magyar állameszme, és az intéző körök, a melyek azokat kezelik, átlegyenek hatva attól, hogy nem az osztalék a főczél, hanem, hogy megmentessék a magyar kisgazda, középosztály, egyszóval megmentessenek a százados telepesek, a kikre minden viszontagság között biztosan számíthatunk. Égető szükség van arra, hogy minden részen és különösen nemzetiségi vidékeken, ilyen intézeteket állítsunk fel. Megvallom, hogy a szövetkezeti kérdésnek is ez lenne a czélja. De tudjuk mindannyian, hogy mily kis hatáskörre Vein SZÉÍ bva ezeknek a működése, és hogy ezek nem pótolhatják azokat az intézményeket, a melyekről én szólottam, és a mélyeket én óhajtok és kívánok. (Helyeslés a baloldalon.) A kisgazda felszabadítása a hitelviszonyok