Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.

Ülésnapok - 1896-540

540. országos fllés 1900. m&rczius 2«án, pénteken. 19 városban az ipar nagyobb belterjességgel van képviselve, mint nálunk összevéve az egész ország széltében, ugyanezen hangok merülnek fel. Az osztrák iparosok tele vannak panaszszal, hogy rosszul megy a soruk, hogy elpusztulnak, és úgy látszik, panaszaikkal szintén nem találnak süket fülekre, a mennyiben, mint hírlik, az osztrák kereskedelmi miniszter legközelebb törvényjavaslattal szándékozik a parlament elé lépni, melyben az ipart a legmesszebb menő kedvezményekben szándékozik részeltetni; de nemcsak közvetlenül az ipart, hanem egyes pénzintézeteket is, a melyek ugyanis egyes iparvállalatok támogatásával foglalkoznak. E részben, úgy látszik, a kereskedelmi miniszter úr példáját követi, a mennyiben ép az imént volt szerencsénk hallani, újabban is 14 nagyjelentőségű törvényjavaslattal foglalkozik, a melyeknek czélja az ipar védelme. A t. ház szíves engedelmével röviden a magyar ipar pártolásának kérdésével kívánok foglalkozni, kiterjeszkedni kívánok különösen azon mozgalomra, a mely a magyar ipar pártolását czélozólag újabban kezd hazánkban fellendülni s a melynek czélját és értékét magyar ember kellőképen nem is méltányolhatja. Nem akarom a t. ház figyelmét valami különös nagy újdonságkép lepni meg ama kijelentésemmel, a melyet egyébként már tegnap Weisz Berthold t. képviselőtársam is kifejezett, hogy az ipar az államélet testének egyik legfontosabb szervét, legfontosabb tényezőjét képezi. A hol ez hiányzik az államélet testéből, avagy betegesen, hézagosan hat közre, ott az államélet teste esak betegesen vánszorogva haladhat előre és hivatásának magaslatára nem emelkedhetik. Ezt mi, úgy ebben a házban, mint a házon kivül mindannyian igen jól tudjak, 8 innen van, hogy már is telítve látjuk a magyar levegőt azon fohászok és sóhajok özönével, a melyek a magyar államéíet testének ezen beteg szervei felé szállanak. Hiszen a kereskedelemügyi miniszter úr maga is felsóhajtott ez irányban s azt hiszem, hazafias kötelességet teljesítek akkor, a midőn erről a helyről, a melyet elfoglalni szerencsém van, felemelkedem és a legmélyebb tisztelettel hajlom meg azon társadalmi tényezők előtt, a kik, élükön a miniszter úrral és a magyar sajtóval, a legjobb akarattal és a legnagyobb ügybuzgalommal sietnek a magyar állam élettestének ezen beteg szerve felé, hogy azt betegágyából annyira, amennyire kiemeljék, annyira, a mennyire lábra állítsák. Azonban bárminő ragaszkodással, bárminő rajongással és bárminő tisztelettel viseltessünk is ezen mozgalom és intézői irányában, azzal szemben magunkat illúziókban nem ringathatjuk, s maguukat illúziókban ringatnunk nem is szabad, nehogy a czélnak mögötte maradjunk. Mert nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a magyar ipart tisztán társadalmi úton, tehát tisztán csak ezen az úton haladva, lábra állítani, lehetetlenség. Egyesek, családok, sőt egész községek felállíthatják ugyan a familiáris jelentőségű vámsorompókat, ezen az úton haladva, ezzel az eszközzel élve több-kevesebb ideig tartó, kisebbnagyobb jelentőségű sikereket el is érhetnek, azonban maradandó, általános és a közgazdasági élet szempontjából abszolút értékkel biró vívmányhoz ezen az úton haladva, el nem juthatunk. Deák Ferenez politikájának számos jelese, így többek közt a kitűnő szakférfiú, boldogult Horn Ede, ezt már ezelőtt harmincz esztendővel nemcsak belátta, de nem is habozott kijelenteni, hogy a magyar ipar eszméjének megvalósítását egyedül csak a legradikálisabb állami védelem, a védvámpolitika, vagy ennek megfelelő vámszerződések eszközeivel lehet. A harmincz év tapasztalata, de magának a kereskedelmi és ipari életnek természete ezt a tényt szerintem kétségbevonhatlanúl igazolja és bizonyítja. Sietek azonban kijelenteni, hogy azokkal, a miket most volt szerencsém kijelentéin, egyszerűen a száraz ténynek, a meggyőződésem szerinti szigorú igazságnak kívántam kifejezést adni: a meglevő helyzettel és a fennálló viszonyokkal én is leszámolok, azokból a konzequencziákat pártállásomhoz képest én is levonom, azonban ezen a téren eszményem van, a minthogy hiszem, hogy az önálló gazdasági berendezkedés, egyik, vagy másik alakjában: eszménye minden magyar embernek, és meg vagyok győződve róla, hogy ez az eszmény minden tekintetben teljesen reális jelentőségű, reális természetű. Meg vagyok győződve arról, hogy ennek az eszménynek alakja a természetes fejlődés alapján áll, épen azért megvalósulásának útjában a természetes fejlődés hatalmának ellenállhatatlan és legyőzhetetlen erejére támaszkodik. És ennek biztató konzequencziái vannak, a mi másként nem is lehet. A Magyarország sorsával összefüggésben áüó minden rangú és rendű tényezők, aspiráczióik kielégítését és érdekköreik betöltését csakis egy közgazdaságilag minden tekintetben szilárd és erős Magyarországtól remélhetik. Virágzó ipar nélkül pedig egészséges és erős közgazdasági életet képzelni lehet ugyan, azonban megteremteni és fentartani nem lehet. Az európai államok kebelében egy tisztán agrikulturális természetű állam ma már csak tengődve, csak vegetálva élhet meg, és létének szükségképen vegetálónak kell lennie, már csak azon okból is, mert hiszen a behozatali és kiviteli egyenleg helyreállítása a legtöbb esetben termé-