Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.

Ülésnapok - 1896-549

200 549. országos filés 1900. márczins 13-án, kedden. mely nemzeti megerősödésének ebben akadályát látja, mert más országokban, hogy ha nem képes a nép magának földet szerezni, a mely megélhetésének bázisa, más irányban is talál szorgalmának, tevékenységének kielégítési teret. Vegyük például Poroszországot, a hol átmehet az ipar terére. Magyarországon, a hol az ipar el van nyomva mesterségesen, a hol a nép földhöz ragadt és a földszerzésben látja vágyainak netovábbját, ez még veszélyesebb. Hiszen a t. képviselőház tagjai közül csaknem mindnyájan tudjuk, hogy az alföldi magyar elem, a mely szorgalmának gyümölcsét megtakarítja, nehezen viszi garasait a pénzintézetekbe, mert bizalmatlan. Mi lesz ennek a vége? Az, hogy a női piperének tálhalmozásában nyilvánul az ő keresetének gyümölcse, vagy a munkától elvonó mulatságokban, élvezetekben. Ezt a magyar faj sajátságos természete hozza magával, hogy nekünk lehetővé kell tennünk mindenképen a föld szerzését. Ez nem olyan kis dolog, mint első pillanatra látszik. Nem fráziskép hozom ezt fel, hanem hivatkozom a t. miniszter úrnak közállapotainkról szóló jelentésére, a mely nagyon idevág. Méltóztatnak visszaemlékezni arra a nagy feljajdulásra, a melyet az utóbbi időben a kormány tett, hogy a magyar Alföldön, a hol a magyarság zöme van, a házasságok száma ijesztő módon apad, daczára annak, hogy a 80-as évekkel összehasonlítva népességünk ma nagyobb, a házasságok száma csökkenést mutat. Miben kell ennek okát keresni ? Abban, hogy nem tudnak családot alapítani. Majd bejön a két gyermekrendszer és ez a nemzet apródonként megsemmisül. Más országokban az ilyen jelenségekkel számolnak. Nem elég az, bogy köztudomásra hozzák, hanem kutatni kell annak okait és megkeresni azokat a módokat, a melyekkel ezen segíteni lehet. Véletlenül épen tegnap került a kezembe egy egyházi lap, a melyben egy párisi levélben, — azért mondom meg a forrást, mert magáról a tényről nem győződtem meg törvényekből, — az van mondva, hogy Francziaországban, a melynek — mint tudjuk népessége fogy, — annyira gondoskodnak e tekintetben, hogy a házasságkötést még a katonai sorozás alatt lévőknek is megengedik, sőt bizonyos szempontból előnyt biztosítanak nekik azáltal, hogy a ki katonáskodása előtt köt házasságot, az nem három évi, hanem csak egy évi szolgálatot teljesít. Már pedig, ha ott is aggódnak a népesség fogyása fölött, mennyivel inkább kell nekünk aggódnunk magyaroknak, a kiknek annyi az ellenségünk; a kik, fájdalom, a nagy népcsaládok közt csak maroknyi vagyunk. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Noha már ezen vita alatt is felhozták azt, hogy nálunk milyen a birtokfeloszlás foka, mégis engedje meg a t. ház, ha talán kissé unalmas is, hogy a dolog helyes megvilágítása végett is kiterjeszkedjem e tárgyra. (Halljuk! Halljuk!) Magyarországon van 2,486.265 birtokos. Méltóztassék ennél a számnál tekintetbe venni, hogy az öt holdig terjedő birtokos, tehát a mennyiből megélni is alig lehet, van 1,444.400. Az 5 tői 30 holdig terjedő birtokos van 903.710, a 30 holdtól 200 holdig terjedő birtokos 118.981, a 200 holdtól 1000 holdig való birtokos 13 748, az ezer holdtól tízezer holdig való birtokos 5.194 és tízezer holdon felüli birtokos 231. Az összes magyar földbirtoknak tehát 394 része uradalom és latifundium, és a mennyiben, mint már az előbb mondtam, 34*5 rész hitbizomány, tehát az egészen kötve van. Lehet-e ezt egészséges állapotnak venni? Lehet-e annak a nemzetnek jövőjében és faji jellegének fenmaradásában bízni, a hol a földnek 39.4 részét összesen 5426 ember bírja és a törpe birtokot pedig 2.349.110 ember? Ily birtokmegoszlást fentartani, ily birtokmegoszlást, úgyszólván, törvénynyel védeni, bár erős a szó, de ki merem mondani, merénylet a magyar nemzet fennállása ellen. Én ugyan bizom mindenkinek a hazafiságában; meg vagyok arról győződve, hogy azok az urak, a kiket a sors kedvező rendelése nagyobb birtokkal áldott meg, szeretik ezt a hazát. Ln tehát ennek az 5426 embernek a hazafiságában nem kételkedem, sőt azon 13.748 emberében sem, a kik a középbirtokot bírják; de tekintsünk csak vissza a történelemre. Azok mentették-e meg a magyaroknak ezt a hazát? Vájjon ha a történelem lapjaira visszatekintünk, azon nagyurak voltak-e azok, a kik a magyar nemzet fennállásáért életüket és a vagyonukat feláldozták ? Nem a szegény, a földhözragadt nép volt-e az, mely szerette ezt a hazát, szerette e hazának síkságait és folyóit, nem ez a szegény nép volt-e az, mely odavitte életét a haza földjének megvédésére ? (Úgy van ! a szélső baloldalon.) Itt azután kiterjeszkedem, hogy részben választ is adjak báró Feilitzsch Arthur t. barátomnak, egy kissé a hitbizományok kérdésére. (Halljuk! Halljuk!) Hazánkban az első hitbizományok a XVII. században azon főurak által honosíttattak meg, a kiknek az örökös tartományokban is volt birtokuk, a ki A tehát egyáltalában véve nem a magyar állameszméért, nem a magyar fajért lelkesültek. Az 1687: IX. törvényczikkbe már megengedték a magyar főuraknak is a hitbizományok alakítását, azonban nem minden vagyonra, csak a szerzett vagyonra nézve, mert az ősi /agyon ki volt véve. Az 1713. L. törvényczikkben kiterjesztetett ez a köznemességre is. Jelenleg van 91 hitbizomány. Visszatérve az előbbi számarányokra, az ország területének 4*7 réaze; Ausztriában 3.8 része; Porosz-