Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.
Ülésnapok - 1896-547
547. országos ülés 1900, márczíus 10-én, szombaton. 167 talált az ezen szegény sorok között, a hol én, és velem együtt Horvát- és Szlavonországnak negyven képviselője, ebben a t. házban nemcsak Magyarországnak, hanem egyúttal a társországoknak, Horvát-Szlavonországnak érdekeit képviseli. (Halljuk! Malijuk!) Nagy reményeket keltett e programmbeszéd bennünk, mert azt láttuk, hogy a kereskedelemügyi miniszter úr, áthatva magasztos feladatától, és igazi államférfiúi bölcseséggel ismervén tárczájának minden legkisebb kérdését, arra vállalkozott, hogy Magyarországnak összes ipari, kereskedelmi és közlekedési érdekeit buzdítsa, segítse és előbbre vigye. (Igaz! Úgy van! a jobbóldalon.) Nekem hazafiúi kötelességem erről a helyről felhívni a figyelmét ennek a t. háznak, felhívni figyelmét a kereskedelemügyi miniszternek azon aggasztó állapotra, a mely nálunk Horvát-Szlavonországban egy bizonyos idő óta mutatkozik abban az irányban, hogy ezek a társországok nem tudnak az anyagi téren annyira haladni, a hogyan halad Magyarország maga. Bátor vagyok csak egyre emlékeztetni. Míg Magyarország az utolsó tíz év alatt, 1889-től egészen 1898dg saját ipara fejlesztésére és segélyezésére 3,820.166 forintot, ebből a nagyipar segélyezésére 2,119.671 forintot fordított, a kisipart pedig 1,200.415 forinttal segélyezte, és a míg Magyarországon ezen időszakban, 1893-tól 1898-ig, 270 új gyárat állítottak fel, a melyekbe 99 milliónál több alaptőke van befektetve, addig nálunk, Horvát-Szlavonországban alig történt valami az ipar és kereskedelem fejlesztése végett. Magyarországon évenként 572.530 forinttal segélyezi az állam az iparoktatás fejlesztését, mi, kik önálló előirányzattal rendelkezünk, 8,307.881 forintnyi budgetünkből ipari és kereskedelmi czélokra összesen csak 20.106 forintot fordíthatunk. A mit ott 20.106 forinton felül kiadnak nálunk a felső ipariskolára, a három kereskedelmi iskolára, az többnyire alapítványokból és áldozatkész községektől jut ki; a legcsekélyebb mérvben járul hozzá Horvát-Szlavonország önálló bndgetje; 20.000 forinttal alig lehet ipart és kereskedelmet egy városban terjeszteni, még kevésbbé egy országban. Nem hivatásom nekem rámutatni arra, hogy milyen eszközökből, forrásokból segélyezhetné, fejleszthetné a t. miniszter úr nálunk is a kereskedelmet és ipart. Sokkal jobban tudja ezt nálam ő nagyméltósága, kinek áldott, nyilvános működése évek során át behatolt állami életünknek legkisebb mozzanataiba. De bátor vagyok emlékeztetni a t. miniszter urat egy mondott szavára. A miniszter úr programmbeszédében azt mondotta, hogy nálunk, ha nem is egyedül, de főképen az állami vasút volna hivalva az ipart, a mezőgazdaságot és a kereskedelmet szolgálni és fejleszteni. Ez tény. De az állami vasút csak ott teheti ezt, a hol valóban létezik. A hol azonban állami vasút nem létezik, ott nem is teheti. Abnormális állapotra mutat az, hogy Magyarország hat helyen érintkezik Romániával, valami Öt helyen Galicziával, és csak három irányban vezetnek az állami vasutak Horvát- és Szlavónországba. Két helyen érintkezik Boszniával, egy helyen Szerbiával. Pedig mindnyájunk meggyőződése, hogy a magyar ipar és kereskedelem fejlődésének természetes szférája ott volna HorvátSzlavonországban, Dalmáthonban, Boszniában és Szerbiában. Felhívom a t. miniszter úr figyelmét arra, hogy a horvátok és szerbek nagyon alkalmasak volnának arra, hogy iparunkat és kereskedelmünket a Balkán-félszigeten terjeszszék. A horvátok és szerbek beszélik azoknak a népeknek a nyelvét, ismerik természetét, hajlamait. Nagyon czélszeiű volna, ha kiválasztana a horvát és szerb fiuk közül egy egész sereg tehetséges fiút, adna nekik stipendiumot a budapesti keleti kereskedelmi akadémián és itt kiképezvén őket, kiküldené a Balkán félszigetre, hogy ott a szerbek és bolgárok között a magyar ipirt és kereskedelmet lerjeszszék. (Élénk hdyeslés jobbfelöl.) Akkor az a nép nem volna bizalmatlan ipari és kereskedelmi czikkeink iránt, mert látván, hogy ezeket a czikkeket azok hozzák oda, a kik úgyszólván a vérükből való emberek, kik értik nyelvüket, felfogják hajlamaikat, és jobban tudják áttanulmányozni a szükségleteket, nem riadnak vissza attól, hogy kereskedelmi czikkeinket vásárolják, és nem helyeznék előtérbe az olasz, angol, és német czikkeket. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Nem feladatom jelenleg azzal fárasztani a t. házat, hogy előadjam mindazon teendőket, a melyek nálunk a vasúthálózatok kiépítése végett szükségesek. Horvát- és Szlavonországban öszszesen 900 kilométer vasút van, ebből 500 kilóraéter viczinális vasút, és csak 400 kilométer államvasút. Vannak ott vidékek, például a Szávától, a Kulpától egész Dalmáthonig, és lefelé a tengerpartig, a hol 10.000 quadrátkilométer, a melyen félmillió ember lakik, az a félmillió ember az egész vidéken nem látott életében egy arasznyi hosszú vasútat sem. (Mozgás.) Ott van a volt Határőrvidék, ott van Lika- és Krbavamegye egész területe, ott vannak a gazdag községi- és állami erdők, ott lehetnének réz-, vas-, és kőszénbányák, czementgyárak; azon a vidéken tehát egy vasúttal, a mely Sziszektől Károlyvárosig vezetne és kiágaznék Zágrábból, Károly városon át egészen a volt felső Határőrvidéken át Dalmáthonig, új életet lehetne teremteni, ipart, kereskedelmet, mezőgazdaságot, és mindent fejleszteni. De sajnosán be kell ismernem, hogy ezeken a
