Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.
Ülésnapok - 1896-544
1(J4, 544. országos ülés 1900. märczlus 7-én, szerdán. dezze e kérdéseket ? Elég példánk van erre is: ott van Anglia, Amerika, Németország. Mind e helyeken nemcsak az állam, hanem a társadalom is beleszól a dolgokba s a munkaadó és a munkás közötti differencziákat békéltető bizottságok intézik el. A harmadik kérdés, a melyet fölvetettem az, joga van-e a munkásnak követelni, hogy bizonyos humanitárius intézkedésekben, melyek javára válnak, az állam is segédkezet nyújtson? Ilyenek a betegsegélyző-pénztárak, melyek nálunk törvény által vannak létesítve s melyekre nézve a kereskedelemügyi miniszter úr már jelezte, hogy reformálni kell őket, mert mint a statisztika mutatja, nagy részük nem felel meg kötelezettségének, minthogy azok az összegek, melyek rendelkezésükre bocsáttatnak, nem elégségesek. Nem akarom felsorolni a munkás-betegsegélyző pénztárak összes bajait. Csak röviden említek néhányat. Első sorban azért kevés a pénz, mert e pénztárak kötelezve vannak, nem ugyan a törvény, de a humanitás által, hogy betegség esetén ne csak a munkást segélyezzék, hanem családját is, tehát nejét, gyermekeit, holott ezektől díjat nem szedhetnek. A másik ok az, hogy a törvény még nincs oly jól keresztűlvive, hogy valaki ne vonhatná ki magát alóla. Alapos informáczió után mondhatom, hogy az iparosok 40 45 százaléka teljesen kivonja magát az alól, hogy munkásai után befizessen a pénztárba; annak daczára, hogy a befizetendő összegnek kétharmadrészét levonta a munkás béréből. Egy harmadik ok az, hogy nagy ügyességgel be tudják magukat csempészni olyanok, kiknek tulajdonképen a munkássegélyző alaphoz joguk nem volna. Egy munkás, aki betegnek érzi magát, beáll egy iparoshoz, beiratkozik tagnak és másnap már betegnek jelentkezik és igénybe veszi a segélyt. Hogy melyek a betegsegélyző pénztárak közül a legbetegebbek, azt meg tudja mondani a t. miniszter úr, hogy beteg a kerületi, nagy beteg az iparhatósági, legbetegebb az üzemi, legegészségesebb még az egyesületi pénztár. Egy másik követelése a munkásnak az, hogy a gyermek- és női munka tartama meg legyen határozva, hogy védelem nyújtassák a gyenge nőnek és a gyenge gyermeknek, hogy az ő erejét ki ne zsarolhassa a munkaadó. Hogy ez fontos és nehéz kérdés, azt mindenki tudja. Hogy erről már a törvény is intézkedik, azt is tudjuk, de hogy a törvény teljesen és erélyesen végrehajtva nincs, azt is tudjuk. (Igás! Úgy van! balfelől.) Most térek rá azokra a kérdésekre, a melyeknek keresztülvitele Magyarországon meg sem kisértetett, melyekre a t. miniszter úr beszédében utalt, tudniillik a baleset- és munkaképtelenség biztosításának kérdésére. Annak a munkásnak, a ki a gyárban dolgozik, joga van arra, hogy az állam oly intézkedéseket léptessen életbe, hogy ha őt a gyári munka közben baleset éri, ez esetben biztosítás útján legalább oly helyzetbe jusson, hogy tovább tengesse életét s ne legyen kényszerítve házról-házra koldusbottal menni kenyeret kérni. Hogy ez a kérdés nem könnyű, hogy megoldása állami hozzájárulás nélkül nem lehetséges, arról is meg vagyok győződve; de hogy azért, mert nem könnyű s mert pénz nélkül nem vihető keresztül, egyáltalában ne vigyük keresztül, ezt az álláspontot, azt gondolom, senkisem fogadhatja el. Ennek következtében kötelessége az államnak oly intézkedéseket életbe léptetni, a melyek épúgy, mint a betegsegélyző péuztárak, betegség esetén biztosítanák a munkást a balesetek és a munkaképtelenség ellen. Eddig e téren nem történt semmi, de birjuk a miniszter úr igéretét, hogy mihelyt a betegsegélyző pénztárakat reformálja, ezen kérdés megoldásához is hozzáfog. Most jövök arra ä kényes pontra, melyet jeleztem: mennyire van joga a munkásnak követelni azt, hogy ő is részt vehessen a politikai jogokban és szavazati joggal birjon. (Halljuk! Halljuk!) Uraim, mindig hallok beszélni a magyar demokracziáról. Megvallom, eddig én magyar demokracziát nem láttam. Rakovszky Istváni r Én sem! B. Fiáth Miklós: Én úgy vagyok meggyőződve, hogy széles Európában arisztokraíikusabb nép, mint a magyar, alig létezik; itt csak az arisztokracziának mindenféle tagolását látjuk. Van itt a legmagasabb fokú arisztokraczia majorátusokkal, vannak azok a szegény grófok és bárók, a kik nem birnak majorátussal, van zsentri-arisztokraczia, van ipari és pénzügyi arisztokraczia, (Igaz ! Úgy van !) sőt tovább megyek, van paraszt-arisztokraczia, de demokracziát itt nem látunk. Mi azt mondjuk: mi a népképviselet alapján állunk, a parlament a népből ered. Magyarországnak 18—19 millió lakosa közül alig 800.000 lakos bir szavazati joggal. De ebből nem szabad azt a következtetést vonni, hogy elérkezett volna az ideje annak, hogy mi az ált-dános szavazati jogot hozzuk be. Tudjuk, hogy ez, a mint a miniszterelnök úr magát kifejezte, ugrás volna a sötétbe. Ezt nemzetiségi szempontból követelni nem lehet s a haza érdekében nem is szabad. De ez nem zárja ki, hogy ne állapítsunk meg, épúgy, mint más osztályokban, a munkásokra nézve is egy bizonyos ezenzust, a mely megadja nekik a jogot a politikai szavazati jog gyakorlására. Ha azt hiszik, hogy a munkás nem fizet adót, akkor nagyon csalódnak. Igaz, hogy nem fizet egyenes adót, nincs neki földje, háza, de a
