Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.

Ülésnapok - 1896-544

5iá. országos fllés 1900. márczius 7-én, szerdán. 101 mai helyzetéről; (Halljuk! Halljuk !) szólani fogok másodszor azon törekvésekről, a melyekkel a munkásoknál találkozunk, hogy saját helyzetüket javítsák, és azon eszközökről, a melyeket törekvésük megvalósításánál használnak; fogok szólani azon humanitárius intézkedésekről és iutézményékről, a melyeket nemcsak a munkás, hanem a munkaadó is jogosan követel és a melyektől hozzájárulását a kormány és az állam meg nem tagadhatja; szólani fogok végtére egy kényes kérdésről, tudniillik azon jogról, a melyet a munkásnép magának formál, hogy szintén bírjon polgári jogokkal ég szintén élhessen zati jogával. (Halljuk! Halljuk!) T. ház! Deczember elején dolgom volt a belügyminisztériumnál: egy jó barátom számára útlevelet kértem. Átküldték az igazgatóhoz, az elrendezte az ügyemet, és mikor átadja nekem az útlevelet, feltűnt, hogy annak száma 74.468 volt, A mint talán a t. ház tudja, régi idő óta meglehetősen szeretek foglalkozni a statisztikával. Nekem ez a nagy szám nagyon feltűnt, és megkérdeztem az igazgatótól, mily arányban áll az ezidei szám a tavalyi és a két év előttihez, s erre azt a szomorú felvilágosítást nyertem, hogy az idén — azaz 1899-ben — deczember 8-áig, már 25.000 útlevéllel több adatott ki, mint 1897-ben. Megkérdezvén azután, hogy ezen útlevelek kiknek a részére lettek kiállítva, azt válaszolta, hogy az ő feljegyzéseik szerint ez mind kivándorlóknak szól, részint Amerikába, részint Olaszországba kivánkozóknak. Azon kérdésemre, hogy mennyire tehetjük a kivándorlók rendes számát, azt felelte, hogy az 15 — 20.000 közt van. E számhoz tehát hozzávevén a 25.000-et, bátran mondhatjuk, hogy 1899-ben 40—45.000 útlevél adatott ki. (Egy hang a szélső baloldalon : Hát a kik útlevél nélkül mennek ki 1) De ez a szám nem fedezi a kivándorlók számát, mert valamint én is három személyre váltottam egy útlevelet, úgy a kivándorlók útlevele is sok esetben nem egy, hanem több személyre szól. Rakovszky István: A statisztikai hivatal csak 20.000-et tüntet fel! B. Fiáth Miklős: Bocsánatot kérek, néhány nap előtt megjelent több újságban — talán csak kikerülte t. képviselőtársam figyelmét, — hogy ezen adatokat megerősíti a statisztikai hivatal. Sőt tovább megyek, kimutatja azt, hogy nem 74.600, hanem az év végéig 76.000 s néhány száz útlevél adatott ki, úgy, hogy az idei kivándorlás rengeteg nagynak nevezhető. Nem akarom az angol és amerikai statisztikusokat követni, a kik egy bizonyos összegben állapítják meg azt a veszteséget, a mely például Magyarországot az által éri, hogy egy munkaképes tagja kivándorol; Giffen-nek és az amerikai statisztikának számai miránk nézve nem lehetnek mérvadók, de vegyük csak tekintetbe azt a körülményt, hogy legalább is 200 forintot meg kell egy munkaképes embernek évente szereznie, hogy magát és családját fentarthassa; e számítás alapján a Magyarországot e kivándorlás által érő veszteség évente 10 milliót tesz ki. A kincstárra nézve ezen veszteség a fogyasztási és másféle adók szempontjából, legalább egy millió forintot tesz. Az elmúlt évben körülbelül 70.000 ember vándorolt ki Magyarországból, de ezenkívül mekkora azoknak a száma, a kik kénytelenek voltak itt maradni és itt nem kaptak munkát! Nem titok ez, uraim; a ki a fővárosban él, igen jól tudja, hogy a mai napon is 20 —25.000-nyi munkanélküli ember van a fővárosban. Hogy mennyi van a vidéken, azt nehéz statisztikailag kimutatni. De nemcsak az a 20—25.000 ember sínylik munkahiányt; ezekhez számítandók még azok is, a kik igenis kapnak ugyan munkát, de minthogy igen kevés gyár van most Budapesten, a mely teljes erővei dolgozik, nincsenek egész nap elfoglalva, hanem csak fél vagy háromnegyed napig. Hogy mi ennek a következménye, t. ház, azt csak az mondhatja meg, a ki ezen munkásokkal foglalkozik, a kinek a munkásokkal van dolga. Az első időben megtakarított pénzecskéjéből tengeti életét a munkás; garas garas után fogy, azután jön a zálogház. A zálogczédulákból él, de hogy mikor válthatja vissza azokat a tárgyakat, arra nem is gondol. A zálogházak kamatja olyan magas, hogy a mellett, hogy alig kap valamit holmija után, a kiváltásra nem is gondolhat. Ez így van, ezen, fájdalom, segíteni nem fogunk. Engedjék meg, uraim, hogy itt egy tisztán szocziálpolitikai kérdésre reflektáljak, a mely szoros kapcsolatban áll a munkahiánynyal. A kérdés az, hogy van-e joga a munkásnak követelni az államtól, hogy neki munkát biztosítson? (Halljuk! Halljuk!) Ily ridegen felállítva a kérdést, a felelet az, hogy nem, mert hova vezetne ez az elv, az államnak ez a kötelezettsége? Ezzel köteleznénk az államot, hogy az államszoczializmus terére lépjen. Az állam mást nem igen tehetne, mint hogy az egyes gyárakat kisajátítaná, mert nincsen jogában követelni a gyárostól, hogy azt a bizonyos munkást fogadja fel, a kit az állam reá oktroyál. Kénytelen volna tehát kisajátítani a gyárakat, nagy gyáripart teremteni magának. Ez azonban nem volna elegendő a munkások ellátására. Dácsára annak, hogy ezáltal a tulajdonjogba igen mélyen nyúlna bele, még sem volna a munkásoknak elég munkájuk. Át kellene lépni az államnak a földmívelés terére is. Ez volna a legridegebb állami szoczializmus. De van a munkásoknak egy joga és ezt el