Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-539

576 539. országos ülés 1900. márcztus 1-én, csfltőrtikSn. melynek rondasága, primitivítása folytán épen az elzárás büntetése válik a fővárosi emberre a legsúlyosabbá. Pedig méltóztatnak tudni, hogy ez elzárási büntetés nemcsak a szándékos, tehát gonoszságot feltételező cselekményekért, hanem különösen a szegényebb néprétegekre, a pénzbüntetés átváltoztatása útján, a melyet a törvény büntetésül kiszab, de az elítélt megfizetni nem tudja, szabatik ki. Ezek a szegény emberekj szegénységüknek, az Isten csapásának és a kedvezőtlen sorsnak ezt a terhét még azzal is viselik, hogy a modern törvény, nem tudván egészen a törvény előtti egyenlőség elvét keresztülvinni, súlyosabban bünteti a szegény embert, mint a gazdagot, mert a szegény ember a pénzbüntetést lefizetni nem tudja és így családjától, foglalkozásától elvonva, elzárással kénytelen azt elszenvedni. Azonban mindez nem involválja azt, hogy az elzárás olyan szégyenteljes, piszkos, egészségtelen helyiségben töltessék ki, a hogy ezt itt a fővárosban tapasztaljuk. Azt hiszem, arról sincsen kellő gondoskodás, hogy a felnőtteket és a gyermekeket különválaszszák; de talán még a nemi külömbség szempontjából teendő intézkedéseket sem tarthatja meg a rendőri hatóság. Felhívom egyébiránt itt, a t. ház, figyelmét azon esetekre, a melyeket a hírlapok annyiszor közölnek, hogy embereket elzárnak és mikor a rendőri közeg reggel ki akarja hallgatni, jelentést tesznek, hogy az illető az éjjel az elzárási helyiségben meghalt. Sok eset merült fel, különösen az utóbbi időben, hogy olyan embereket, a kik önmagokkal tehetetlenek, részegség vagy betegség folytán, ez nem tesz különbséget, a rendőri fogházba vittek, a hol másnap súlyosan megsebesítve találták őket és s, legszigorúbb nyomozás sem tudta felderíteni, hogy ezeket a sebesüléseket honnan szerezték. Hogyan lehetséges tehát az, hogy a mikor az állam a legény hébb büntetést alkalmazza valaki ellen, akkor ily súlyos esetek következzenek be, és hogy az illetőnek életével kell lakolnia? Felhívom tehát a belügyi kormány szíves figyelmét minderre s különösen arra, hogy az elzárási büntetés ará nyosan, helyesen és czéltudatosan alkalmaztassák. Az utóbbi napokban a lapokból vagy talán hatósági jelentésből is értesülhetett a belügyminiszter úr egy esetről, a mely minden jóérzésű ember felháborodását idézte elő. A fővárosi államrendőrség főkapitánya ugyanis észrevette, hogy bizonyos embereket, a kik valamely birságot le nem fizettek, vagy ha például a hadmentességi díjra kötelezettek kellőleg nem jelentkeztek, az elzárási büntetést az elöljáróság többször hajtatja végre; észrevette, hogy egy és ugyanazon kihágásért kétszer, háromszor is intézett valamely fővárosi elöljáróság megkeresést a rendőrséghez. A főkapitány kutatott és a következő megdöbbentő tapasztalatra jutott. A budapesti elöljáróságok, a fővárosi hatóságnak ezen expoziturái, megcselekedték a következőt. Elitéltek egy szegény embert pénzbüntetésre és megkeresték a rendőrséget, hogy behajthatlanság miatt hajtsák végre az elzáratást. A rendőrség jelentést tett az elöljáróságnak, hogy az illető — valószínűleg rokonainak vagy barátainak a szívességéből — ezt a bírságpénzt lefizette Általános a gyakorlat Magyarországon, a büntetőjogszolgáltatás egész terén, hogy a hol az illető lefizeti a pénzbüntetést, az ezt helyettesítő elzárást nem hajtják végre. Az elöljáróság azonban ezen lefizetett pénzbírságot az illető fővárosi polgár egy másik tartozásának a javára irta és az illetőt elcsukatta. S mikor az illető a dolog rendezését kimutatta, azt mondta az elöljáróság, hogy ez már nem ér semmit, ő már elkönyvelte a fizetett összeget az illető egy másik tartozásának a javára, tessék csak a fővárosi államrendőrség főnökének az illető ellet az elzárást végrehajtani, A rendőrség főnöke azután átiratot intézett a kerületi elöljáróságokhoz, a melyek minap tartott gyűlésükön nemcsak megállapították azt, hogy ez az eljárás a harmadik kerületi elöljáróság kivételével az egész fővárosban divik, hanem nagy felháborodással utasították vissza, hogy a fővárosi államrendőrség főnöke a fővárosi hatóság dolgaiba beleavatkozni merészkedik. Nos, én azt mondom, hogy ha a fővárosi államrendőrség feje ennyire óvatos a személyes szabadság védelmében, midőn pedig súlyos feladatokat kell teljesítenie, ezért nemcsak megrovást nem érdemel, — a mit a fővárosi elöljáróságok képviselői ezéloztak és a miért feliratot is akarnak intézni a belügyi kormányhoz,— hanem dicséret illeti őt, mert mindenesetre vérlázító dolog az, hogy az emberek szabadságával itt oly hatóságok, a melyek rendészeti vagy büntetóugyi feladatok teljesítésére nincsenek hivatva, így játszszanak, és hogy a fővárosi rendőrséget ily hatóságok arra használhassák fel, hogy az állampolgárok szabadságát ily ledér és könnyelmű módon feláldozzák és a lefizetett pénzbírság daczára, a melyet más kontóra könyvelnek el, az emberi szabadságból egyszerű könyvviteli formulát csináljanak, a mely a fővárosi elöljáróságok felfogása szerint csak a »Soll« és »Habeu« tételek szerint dirigálandó és intézendő el. Erre különösen felhívom a t. belügyi kormány figyelmét. Még csak a tolonczház ügyével kellene foglalkoznom, mert hiszen a költségvetés indokolásában az is benne van, hogy a tolonczházban a valláserkölcsi oktatás alaposabb teljesítése végett most már felekezeti lelkészeket is fognak