Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-537

637. orsságos ttlés 1900. február 23-án, pénteken. 5^5 uteza sarába és azt viszi föl a színpadra s azt szórja fizető közönségének a szemébe. (Úgy van ! Úgy van!) Az igaz, t. ház, hogy azért az a fizető közönség nem távozik a színházból üresen, Zsebe megkönnyebbült ugyan, de a lelke, a szive megtelik annyi mételylyel, hogy abból bőségesen jut még a nyomába lépő generácziónak is. (Úgy van! Helyeslés.) Ha t. képviselőtársam ezt a dolgot figyelemre méltatta volna, rájött volna arra is, hogy a színházi bajok másik magyarázata abban a konkurrencziában van, mely kizárólag oly fegyverekkel dolgozik, a mely fegyverekhez a nemzeti színház már csak azért sem nyúlhat, mert az ő hivatása attól egyenesen és határozottan eltiltja. Nekem az a meggyőződésem, hogy a drámai irodalom dekadencziájának a révén — nem szépítem, nem kerülgetem a dolgot, hanem kimondom, a mint tapasztalataim sugallják, — hogy a drámai irodalom dekadencziájának a révén, a magyar színészetbe, a magyar kultúra e hathatós fegyverébe beütött a rozsda, a melynek pusztításai kiszámíthatlanok, és a melyek nemcsak azért veszedelmesek, mert veszélyezteti az eddig meghódított terűletek tisztaságát, hanem azért is, mert a társadalmat támadják meg erkölcseiben, a minek ellenében mindent meg kell tennünk, csakhogy ennek a veszélyes áramlatnak útját álljuk. (Helyeslés.) Ha úgy állana a dolog, hogy a magyar kultúra ügye már befejezett egész volna ; ha úgy volna, hogy a nemzeti szellem diadala már teljes, akkor ha e kultúrának fegyvertárában, egyik, vagy másik fegyver elcsorbúl és hasznavehetetlenné válik, bár régi, kedves fegyver volt is, talán könnyebb szerrel tudnánk megválni tőle. Vagy ha úgy állana a dolog, hogy a magyar gzinészet oly gyökeret eresztett már a nemzet szivébe, hogy annak nemzeties kitartása elé hiába gördítenek akadályokat, nemzeti hatását már lehetetlen megakadályozni, akkor nem tartanám oly veszélyesnek a dolgot, hogy a harangokat félre verjük és a bajok sürgős orvoslását kérjük. Nagyon sajnos azonban, egyik tekintetben sem állunk így. Hogy miként állunk nemzeti érzés dolgában, azt felesleges mondanom, tudjuk édes mindnyájan és a ki nem tudta eddig, azt az imént lezajlott nemzetiségi vitából megtudhatta. Annyi bizonyos, hogy a nemzeti érzület elé gördülő akadályok oly óriásiak, hogy a honfoglalás aagy és küzdelmes munkája gyermekjátékszámba megy, azon nehézségekkel szemben, a melyekkel nemzeti érdekeink megerősítésére meg kell küzdenünk. Vagy talán biztatóbb, vagy csak megnyugtatóbb az a kép, a melyet a magyar színészet tár elénk? Ne méltóztassanak a magyar szinészetet azonosítani a színházak palotáinak számával és e paloták kényelmes kínézésével. Vagy ha azonosítani méltóztatnak, akkor csak egy szempontból tegyék azt. Abból, hogy a miként modernek e paloták, akként modern a színészet is, a mely bennük tanyát ütött. Modern minden izében, az egész vonalon, csakhogy modern a selejtesség azon színes kosztümjében, a mely csillog, ragyog ugyan, de a mely már nem tanít, nem hevít, hanem a mely legföljebb elundorít. (Úgy van! Ugy van! jobb felől.) Hiszen ha képet akarunk kapni arról, hogy milyen a mai színészet, milyen a mai drámairodalom, nem kell egyebet tennünk, mint e mellé oda állítani a régi színészet képét s ezt a képet abban a siralmas anyagi helyzetében, a melyben a színészet régebben tengődött. Akkor, régen, t. képviselőház, a mai paloták helyén deszkabódék állottak; akkor, régen, a nemzeti érzés oly erővel égett az emberekben, a nemzeti színészet hivatása iránt akkora volt a lelkesedés, hogy egy német nyelvű kapitány, Frendel, német nyelven a nemességhez intézett Entwurfjában első volt a ki a nemzeti színház felállítását sürgette. Érdekes kulturhistóriai adat, hogy csaknem ugyanazokkal az érvekkel sürgette, mint öt évvel később Schiller, a nagy német költő Mannheimban a tudós társaság előtt a szinügyeket megmérhetetlen hivatásukra való tekintettel propagálta. Nem mondom, hogy a mai drámairásnak, a színészetnek nincsenek idegen nyelvű héroszai. Ott van Lavedan, Feydeau, Grandillot, ezek magyar nyelven szólnak már a publikumhoz, csakhogy magyar nyelven a legdurvább trágárságokat, a Szeczessziót, Osztrigás Miczit és a Teknős békát szórják a publikum szemei közé. És e trágárságokat jó módban levő, kiváló művészek adják elő és előadják oly raffinirozott művészettel, hogy a jó izlés már nem is pirul, de valósággal lánggal ég. (Helyeslés a jobb- és baloldalon.) Régen, és nem is olyan régen, a magyar színészet vezércsillaga a nemzeti érdekek szolgálata volt. Azelőtt a színész a színpadon belevitte szerepébe az egész lelkét, belevitte hazafiasán érző szivének egész vérkeringését és ez a színpadról átcsapott a nézőtérre, gyújtott és a lelkesedés tüze ott égett az emberek arczán és ott égett a szemekben. Ma is látszanak tüzek és gyújtanak, de a tűz, mely ma egy osztrigás, vagy szeczessiós este gyújt és az arczokon és a szemekben ég, már nem az, mely régen volt, a lelkesedés tüze, haneai a nyilvánosság elé nem tartozó, mégis a nyilvánosság elé vonszolt és a nyilvánosság előtt feltüzelt állati indulatnak a lobogója. (Helyeslés a jobb- és baloldalon.) Itt van a nemzeti színház dekadencziájának oka elsősorban. És e tekintetben az én felfogásomat igazolja az indokolás is, a melylyel a miniszter-