Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-523

202 538. országos ülés 1900. febmár 7-én, sierdan. úton megállani és azt hinni, hogy ily kicsinyes eszközökkel, áilami protekczióval, iparpártolási rendeletekkel stb. fel lehet lendíteni a magyar gazdasági életet? Nem volt szabad megállani, hanem le kellett volna vonni azt a konzequencziát, hogy közgazdasági életünkön csak egy segít: ha a nemzet felébred letbargikus álmából és végre-valahára követelni fogja az önálló, független magyar gazdasági politikát. (Élénk hdyeslés a szélső baloldalon.) Más megoldás nincs, a többi mind csak ön ámítás, porhintés a nemzeti közvélemény szemébe és nagyon keserves lesz ebből a felébredés. Csak nézzünk kicsit szét a magyar közgazdaságban. Statisztikai adatokat nem akarok felsorolni, mert fájdalom, e ház nem nagyon szereti őket, pedig nagyon tanulságosak. De legyen szabad legalább főbb vonásokban felsorolni a nemzeti termelés főtényezőit. A kisipar válságok között van. A szabadelvííség részéről kigúnyolt czéhrendszer keretében boldog és megelégedett volt a magyar iparos, mert az akkori közlekedési viszonyok és az a szervezet biztosította számára a helyi piaczot. Ma a kisiparos védtelenül ki van dobva az idegen silány árúk mérhetetlen konkurrencziájának és csak egy jobb jövő reménye és istenébe vetett hite tartja fenn a vizben fuldoklót. Csak egy lehetne itt a menekülés; ha a kisipar romjain megszületett volna, mint más államokban, a nagyipar. De hol van a magyar nagyipar? (Egy hang balról: Bécsben!) Ott van, de fájdalom, azt nem keresztelhetjük el magyarnak. Nagyipar csirái ma nálunk csak ott léteznek, a hol valami kiváltságos helyzet vagy monopoliumos viszony teszi lehetővé annak virágzását. Vagy nézzük a földbirtokos osztályt. A szabadelvííség által szintén kigúnyolt rendi korszakban egyénileg szolga volt a magyar paraszt, de kétségkívül anyagilag jó helyzetben élt. A világért sem azért hozom ezt fel, mint hogyha én e kort vissza akarnám hozni; csak jelzem az élet folyamatát és azt, hogy mit tett a magyar földmíves osztály érdekében a magyar állam. 19 évi abszolutizmus semmit sem tett; 30 évi alkotmányos kormányzat pedig annyit tett, hogy fokozatosan emelte terheit. Szabadságot adtak neki, de hogy azzal élni is tudjon, azzal sohasem törődött az állam. így lett, mint a t. pénzügyminiszter úr jelentéséből is látszik, a misera plebs contribuens már csak misera plebs, de nem egyúttal kontribuens, mert már többé sok helyen kontribuálni sem tud. Azt gondoljuk talán, hogy jobb viszonyok közt van a magyar középosztály, melynek vállain nyugodott az állam fentartásáuak terhe? Kisiklott lábai alól a talaj. Nem akarom azt állítani, hogy ebben a szomorú eredményben a magyar | faj vele született bűnei is nem játszottak közre. Hanem sokkal nagyobb mértékben játszott közre az a bíínös könnyelműség, a mely évtizedeken át tétlenül nézte, hogy napról-napra mint siklik ki a magyar államfentartó osztály alól a biztos megélhetés. Hiszen a volt nemzeti párt egy finánczpolitikusa, Horánszky Nándor igen tisztelt képviselőtársam, minden egyes költségvetési vita alkalmával folytonosan követelte a kis- és középbirtok személyi és reál hitelének átváltoztatását. Mit tettek érdekében? Semmit. A magyar állam azon az alapon, hogy paupertas maxima meretrix, a szegénység nagy kerítő, valóságos borravalós politikát folytatott. A tönkrement dzsentrik számára megteremtette a legveszedelmesebb bürokrácziát, a mindenre kész kortes hadat. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ez volt a túloldalnak államfentartó és állammegerősítő politikája. Egy tényezője van még a nemzeti termelésnek, és itt ismét visszatérek a t. pénzügyi bizottság jelentéséhez, tudniillik a tőke. (Halljuk ! Halljuk!) Azt mondja a pénzügyi bizottság az ő jelentésében, hogy soha nem érezte meg ez az ország oly keservesen tőke erejének elégtelenségét és hiányosságát, mint épen a jelenlegi nehéz viszonyok közt. Beismerem, hogy ez igen nagy baj, hanem az én szememben van még egy sokkal nagyobb baj, hogy tudniillik az a csekély tőke, a mely itt Magyarország területén van, nem teljesíti és nem tölti be azt a közgazdasági hivatást, a melyet neki betöltenie kellene. íme, tekintsünk vissza a múlt évre. Kinek kezében van Magyarországon a tőke legnagyobb része? Azt hiszem, hogy betétek alakjában, mint köz- és magántulajdon a takarékpénztárak kezében. Ez a kérdés egy kicsit érdekelheti majd a t. takarékpénztári igazgatókat és felügyelő bizottsági tagokat, (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) mert ez nagyon is belevág az ő érdekkörükbe. Nézzük a múlt esztendőt, a melyről mindenki beismeri, hogy a kereskedelem pangott, az ipar a végromlás veszélye előtt állott, a földmíves osztály, a földbirtokos osztály mérhetlí.n összegeket veszített, mert terményeinek áremelkedése helyett a depresszió következett be. A külföldi kamatlábviszonyok a lehető legválságosabb, legnyomasztóbb helyzetet teremtettek, szóval egy esztendő volt az, hol mindenki, de mindenki veszített, csak a takarékpénztárak és a bankok csináltak nagy nyereséget. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Pichler GyŐZŐ : A kereskedelmi banknak másfél millió haszna volt! Mezőssy Béla: Azonnal rátérek a pesti kereskedelmi bankra is, mert nem a vidéki kis takarékpénztárakra czélzok, hanem a fővárosban