Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-520

140 520. országos ttlés 1900, február 3-án, szombaton. nekik Németországból kell a tőkét és a munkás kezet beédesgetni, ezen idegenből bejött ipari vállalatokat kell, hogy támogassa minden szász község anyagilag, telek adásával is, és hogy különösen a szász pénzintézetek erősen tartsák meg azon álláspontot az agitáezió terén, a melyen eddig állottak, kivált a bácskai svábok között. De ha csak ezzel volna bajunk, t. miniszterelnök úr, az még Nagyján. Ámde mi egyáltalán nem vettünk tudomást arról, hogy mi folyik ellenünk saját határainkon belül, hogy itt benn 60-nál több román pénzintézet igyekszik a magyar földet kisajátítani a magyar biitokosok kezéből. Tíidja-e a t. miniszterelnök úr, hogy ezeknek törekvése lépésről-lépésre megy előre ellenünk ? Hiszen csak van tudomása róla, hogy az összes oláh pénzintézetek szindikátust alkottak és ezen szindikátus vezeti az egységes politikát a magyar faj ellen a román faj megerősítésére. A mily tiszteletreméltó a törekvés, melyet ők képviselnek, époly gyalázat a nemzetre, hogy ezt nem tudja ellensúlyozni. (Úgy van! a szélsőbalon.) Madarász József: Gyáva nemzet! Komjáthy Béla: És nehogy azt higyjék, hogy rémképek azok, melyekkel előhozakodom, érdekes lesz felolvasnom fordításban, mint gondolkoznak ezen intézetekről a románok. A »Tribuna Popolurui« czímíí aradi lap ezeket írja (olvassa): »A román nemzetiség nagy érdekeit három instituczió védelmezheti a magyarság támadásai ellen: a szellemieket az egyházi autonómia, a politikait a román nemzeti pártszervezet, a közgazdaságiakat a bankok szindikátusa. Az egyházi autonómia és a közgazdasági érdekeinket védelmező román pénzintézetek szindikátusa sziklaként áll addig, míg jobb idők következnek be, mikor politikai szervezetünket is helyreállíthatjuk.* Folytathatnám, t. uraim, e szomorú és gyászos tények felsorolását. Mert fájdalom, a mit összeszedtem, csak kis része annak, a mi ellenünk készül és ellenünk megvan. De nem, nem megyek tovább, mert ha ebből sem értett meg valaki, az lehet ember, de nem magyar. Csak felhívom figyelmét a t. miniszterelnök úrnak, a fiiumei állapotokra. Tudja-e, hogy a védelmet, a mit a magyar államtól kellene várnia, most revolverrel, bottal, ököllel kell ott a magyar embernek kierőszakolnia az ellenséges támadásokkal szemben? Ez az a következmény, t. miniszterelnök úr, a mit az a semmit sem mondó, az a tétovázó, az a négyszemközti politika eddig előidézett. Jelszavakkal, varázsigékkel ezeket megoldani nem lehet. Nem lehet ezt elalkudni, vagy lealkudni. Itt tenni kell, mert a magyar faj léte és nemléte ettől függ. Itt nem kérni, hanem követelni kell, és nem igaz fia az a kormány a nemzetnek, mely e téren nem tesz eleget kötelességének. T. miniszterelnök úr és t. képviselőház! Még egy sajátságos áramlatra akarom felhívni figyelmét, mely talán legveszélyesebb mindannyi közt, és a mely ellen leginkább kell harczolni. Emlékeznek,hogy deczemberben, Szolnok-Dobóka megye egyik községében a tagosítás miatt a csendőrök fegyvert voltak kénytelenek használni. A vizsgálat megindult, és a vizsgálat kiderítette, hogy ezt két oláh ember inszczenirozta, és pedig azzal vezették félre a könnyen hívő népet, hogy mindazok a törekvések, a melyeket ők képviselnek, az az ellenállás a mindenható császár akaratával, tudtával és beleegyezéséve! történt. Ezt nem hitte senki, ha ugyan nem hitte, de ez a két ember később csakugyan felment Bécsbe, és onnan valami német szövegíí írást hozott, azt mutatta az egyszerű népnek, ez az irat pedig mondta, hogy ne féljenek a szolgabírótól, a hatóságtól, mert a császár szalvusz konduktuszt adott nekik, hogy jogaikat követelhessék. Hacsak annyiban lett volna a dolog, talán még mosolyoghatnánk rajta, de nem ennyiben történt. Tessék csak megnézni, a Tribuna erről czikket írt és rátmratott a szalvusz konduktu^zra, s ene azután a román nép csakugyan elhitte, hogy a császár ilyen szalvusz konduktuszt adott. Az a legnagyobb erő, mely e román mozgalomban ellenünk van, hogy él a hiedelem, hogy Bécsben a császári hatalomnak ez a mozgalom dédelgetett gyermeke; megvan a hit, a meggyőződés, hogy ők igenis tényezői az állam életének és arra valók, hogy a magyar faj fáját az égig nőni ne engedjék. (Mozgás a szélső baloldalon). Az öntudatos államnak mindenütt vannak, még külföldön is, oly hírlapjai, a melyek az ő törekvéseit szokták előmozdítani, például az osztrák reakezionárius körök a román »Epoca« czímíí lappal vannak összeköttetésben, és ez szépen megírta, midőn a t. miniszterelnök úr elfoglalta székét, hogy nagy változás fog történni a nemzetiségi politika terén, mert Bécsben nem fogják tűrni, hogy itten sovin politikát űzzenek. A miniszterelnök úrnak bizalmas barátai, sőt ő maga is mindenkor igyekezett azt a nézetet felkelteni, hogy az ő politikája óvatos, sima és nem provokáló. A ki azonban a félhivatalos sajtó hangját ismeri, a ki annak szótárában otthon van, tudja, hogy mit jelent ez. Ez jelenti az erélytelenséget, és hogy ennek a miniszterelnöknek ezen politikai téren vezérlő gondolata sohasem volt és nincs. Hát nem hiszik önök azt, amitény, hogy csakugyan megvan az a meggyőződése a nemzetiségnek, hogy a salvus conductus megvan nemcsak egyes vidékek, hanem egész nemzetiségek jairára