Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-499

499. országos Ülés Í899. deczember 8-én, kedden m bizonyítani. Először is reflektálni akarok azon érvekre, melyekkel az igen tisztelt miniszterelnök úr a választ megadta. Ugyanis azt méltóztatott mondani, hogy nincsen tudomása arról, hogy a külföldi hatalmak közül yalamelyik nagyhatalom leküldötte volna a második detaehementet is. E tekintetben vagyok bátor a miniszterelnök úrnak kijelenteni, hogy egész biztos tudomásom szerint holnap indái Nápolyból a »Herzog« nevű hajón a második detachement, melyet Németország küld. Széll Kálmán miniszterelnök: Lehet, de nincs róla hivatalos tudomásom. Kubik Béla: Mert pénzük van ! Major Ferencz: Nem azért, hanem sokkal előrelátóbb okokból. Kereken ellentállok annak az argumentácziónak, hogy a magyar Vöröskereszt-egyletet szabályai tiltják el attól, hogy bárhol, mint Magyar-Vöröskereszt-egylet, a harcztéren megjelenhessen. Preczedens is van erre nézve. A szerb-bolgár hadjárat alatt, mikor a magyar Vöröskereszt-egylet igenis leküldött egy detaehementet Szerbiába. De másodszor a legszomorúbb magyarázata épen azon nemzetközi felfogásnak, a mely igenis, a nemzetek közkincsévé tette a Vöröskereszt-egyleteket a humanizmus felfogásából, a mennyiben minden kultur nemzet Vöröskereszt-egylete siet oda, a hol szüksége van az emberiségnek a humánus kezekre. A miniszterelnök úr felfogása nem felel meg ezen nemes emberbaráti intézménynek, és azt én ezen nemes intézmény nevében utasítom vissza. Szabad legyen most tovább meuve, indokolni az én felfogásomat és eljárásomat, és annál is inkább, mert miként majd szerenesés leszek kiemelhetni, van egy nagyon sötét háttere ezen dolognak. Ugyanis akkor, midőn én tisztán a humanizmus eszméitől vezérelve tettem ezen ínterpellácziómat, nem vontam ki a magamra esetleg kötelező következményeket sem, és épen azért ne méltóztassék indiszkrécziónak venni, a mit mondani fogok, bár nem akartam, de mégis kénytelen vagyok némelyeket elmondani. (Halljuk! Halljuk!) Én és barátom a t. kormánypártról, Latinovics Gréza, a ki pedig tudtomásom szerint a hadjárat alkalmával a második rangot viseli a Vöröskereszt-egyletben és a ki már több országba küldetett ki a Vöröskereszt-egylet részéről tanulmányozásra, megjelentünk a Vöröskereszt-egylet elnökségénél és nem követeltünk semmit, hanem a saját költségünkön akartunk vállalkozni, hogy elmegyünk a harcztérre, csak az egylet részesítsen legalább erkölcsi támogatásban és adjon megbízatást arra nézve, hogy lemegyünk, hogy a hareztéren a Vöröskeresztet éideklő tanulmányt megtehessük, s hogy ezáltal a magyar Vöröskereszt-egyletnek hasznára lehessünk. Es mi történt? Daczára annak, hogy az egylet egyik legelső embere volt az, a ki önfeláldozóan jelentkezett, az elnökség megtagadta kérelmünk teljesítését annyira, hogy még egy vonást sem helyezett kilátásba. Bocsánatot kérek

: de ez a politikának bevitele még a humánus dolgokba is, bár politikát még górcsővel sem lehetne felfedezni abban a tényben, a mit mi akarunk tenni. Politikát csinálni tehát ebből, és ezen okból megtagadni kérésünket, meg nem indokolható. Ha tudtam volna, nem is fordulok a t. miniszterelnök úrhoz, mert most már meggyőződésem az, hogy a kormánynak nincsen befolyása az egyletre, a mennyiben az egylet állam az államban, melynek igazgatásának szálai a határon kivííl kezdődnek. Engem az interpelláczióra, midőn megtettem, három szempont ösztönzött. Az első az, hogy a törvények keretén belfíl használjunk fel mindent, a mi a magyar állameszméneli dokumentálására az ország határain kivííl felhasználható, hogy a nemzetközi életben lássák, hogy van ám egy Magyarország is. A második szempont a humanizmus szempontja, a melylyel karöltve jár a gyakorlati szempont, mert a midőn mi, mint kultur nemzet mutatjuk be magunkat: ez gyakorlati szempontból is haszonnal jár, a mennyiben a Vöröskereszt gyakorlati kiképzése lehetővé válik, melyet nagyon üdvösen fordíthat saját hasznára. A harmadik szempoat pedig, a mi mindenesetre igen fontos, az, mely ettől a ténykedéstől el nem választható, hogy az ily humánus részvétel a kereskedelmi összeköttetésekben a nemzetnek is mindenkor csak hasznáia van és kárpótolja dúsan a részvétel költségeit, mert hogyha idényt tartunk bármikor, hogy kereskedelmi összeköttetést létesítsünk azon népekkel, nagyon üdvös dolog, hogyha azok bennünket már ott előre kedvezően fogadnak. E tekintetben tanulhatunk nagy Németországtól, szövetségestársunktól, mely nem mulaszt el egy alkalmat sem arra, hogy részt ne vegyen bárhol, hogy kereskedelmét és iparát oda bevigye. Mondhatom, hogy nagy Németország reá nézve hasznos példával jár előttünk, de mi ebből nem tanulunk, mi azt nem látjuk. Nem látjuk, hogy nemzetközi kereskedelmi összeköttetésünk ólomszárnyakkal halad előre és merem mondani, többet halad vissza, mint előre, a mi tulajdonképen egyik főoka közgazdaságunk nyomorúságának. Es mikor ismételve csak mint példát akarom odaállítani nagy Németországot, a mely minden alkalmat felhasznál, ak&or azt is ki kell mondani, hogy külkereskedelmi szempontokból hasznot a szövetségből alig húztunk, sőt merem mondani, hogy mindig nagyobb mérvben bosol ki bennünket Németország még azokból a helyekből is, a hol mint kereskedelmi faktor — ha nem nagy mértékben is, — de résztvettünk. Ez a mi hibánk, azt jól tudom, nem szövetséges társunké, de ez a tényállás, ezt mutatja Törökországban való helyzetünk, a hol