Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-506

508. országos ülés 1899, dcczember 14-éu, csütörtökön. 2Q5 hogy a mi egyetlen határozatnál sem tűnik ki, ennél az egynél jónak látta a bizottság odaszegezni Horánszky Nándor képviselőtársam álláspontját a következő deklaráczióva!: >A magyar országos bizottság egyhangúkig elfogadja és magáévá teszi a hetes albizottság által megállapított egyezményt és ezzel működését befejezettnek tekintvén, az erre vonatkozó jelentés hitelesítésével az előadót és elnököt bizza meg.« Ebben egyenes odaszegzését látom Horánszky Nándor t. képviselő úr álláspontjának. Horánszky Nándor: Nincs odaszegezve! Barta Ödön: Az »egyhangú!ag hozott, határozata, melyhez separatum votum sem bejelentve, sem íelemlítve nincs, azt jelenti, hogy Horánszky Nándor t. képviselőtársam egyenesen és határozottan kijelentette, hogy a 34*4°/o-hoz hozzájárult. Nem azért foglalkozom ezzel a kérdéssel, hogy ebből Horánszky Nándor t. képviselőtársam egyéniségére vonatkozólag bármi következtetést vonjak le. Épen azt akarom markírozni, hogy oly nagy súlyt fektettek arra, hogy a nemzet előtt Horánszky Nándor is oda legyen állítva mint olyan, ki a magasabb áldozatot indokoltnak tartja, oly nagy erkölcsi tőkét láttak az ő egyéniségének odaszegzésében, hogy azt neki pártszempontból el kellett szenvednie, ez volt az ő álláspontváltoztatásának Golgotája. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hogy mennyire az volt, engedje meg Horánszky Nándor t. képviselőtársam, hogy rámutassak arra, hogy már 1898bau, mikor a magyar quótabizottság először Nagyta el elfoglalt álláspontját formailag is, lényegileg is, az első és hazafias kötelességszerű lépése gróf Apponyi Albertnek és Horánszky Nándor t. képviselőtársamnak az volt, hogy kijelentették, hogy azzal szolidaritást nem vállalnak. Erre vonatkozik az 1898-iki quótabizottság jelentésének 47-ik oldalán található azon különvélemény, melynek részleteire később leszek bátor visszatérni, — ha az idő megengedi, — a mely részletek nagyon nyomatékos okok arra, hogy kijelentsem, hogy a quótabizottság azon álláspontra helyezkedve, melyet Horánszky Nándor és gróf Apponyi Albert t. képviselő urak akkor elfoglaltak, egészen más számítási eredményre jutott volna levonások, kihasítások és kombinácziók alapján, mint a minőt a t. miniszterelnök úr tegnap mint egyedül elfogadhatót nekünk bemutatni szives volt. Rátérek ezek után a t. miniszterelnök úr beszédének egynehány markánsabb részére. (Halljuk! Malijuk!) Azt mondja az igen tisztelt miniszterelnök úr: szilárdan elfoglalta a quótabizottság álláspontját, de sejteni engedte, — a mint hogy igazságérzete máskép nem is diktálhatta, — hogy ha elNagyva a merev népesedési arány szerint való kulcs álláspontját, osztrák részről közeledést fogunk találni, akkor mi a korrektúrákra hajlandók vagyunk. Nem akarom ezt a kérdést bővebben taglalni, esak azzal a kérdéssel akarok foglalkozni, hogy hol vannak azok az indicziumok — nem is beszélek tényekről, — a melyekből arra a következtetésre lehet jutni, hogy az osztrák quóta-bizottság elNagyta a maga álláspontját. Hiszen még akkor is, mikor beterjesztette a jelentését, még a jelentésében is, mint a kútba dobott asszony, azt kiabálta, hogy neki van igaza. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Még akkor sem Nagyta el a maga álláspontját. Mi nem maradtunk a magunk álláspontján és alighanem nekik lesz igazuk, és kénytelenek leszünk még foglalkozni az ő álláspontjukkal, mert ebből ugyan az osztrák íteichsrathban törvényt nem csinálnak. (Úgy van! Úgy van! Felkiáltások a szélső baloldalon: Bizony nem!) Erre az álláspontra való visszatérés nagyon is kényes kérdés. 1898-ban állítólag vissza kellett térni azon adatokra, a melyek alapján való számítást már 1887-ben elfogadta a magyar quótabizottság, és ezért nem lett volna a magyar állásponthoz méltó, magát annak a veszélynek kitenni, hogy az; osztrákok arra visszanyúlnak ég akkor mi mit mondtunk azzal szemben; így argumentál a quótabizottság és azzal egyetértőleg a t. miniszterelnök úr. T. képviselőház! Először is én sehol annak a veszélynek nyomait nem vagyok képes feltalálni, mely a magyar quótabizottságot arról az oldalról fenyegette volna. Ez egyetlenegy tagnak sem jutott az eszébe, az összes quótaüzenetek közül egyben sincs nyoma annak, hogy azzal fenyegetőzött volna, hogy: »én visszamegyek az 1887-ben felállított számítási alapra« ; sőt inkább, minden üzenetben arra hivatkoztak, hogy 1887ben mi nem fogadtuk el a ti alapotokat, nem is volt helyes, hanem csak propter bonum pacis, kiegyeztünk veletek. Én is átnéztem a kulcsra való visszatérés történetét, és azt találtam, hogy miután quótabizottság tárgyalásaiban erre ok nem volt, annak az oknak valahonnan máshonnan kellett jönni. De honnan? Most már tisztában vagyok azzal, hogy az az ok megvoU; és pedig abban, hogy a quótabizottság igen tisztelt elnöke már 1896-ban azon a korrekt uras állásponton volt, a mely mellett neki legalább is 3S"5°/o-ot kellett kihoznia és így nem esoda, hogy a quótabizottságnak eszébe jutott, visszanyúlni az 1887-iki számítás alapra, a felletti aggodalmában, hogy hátha valamelyik pihent eszű osztráknak is eszébe jut visszatérni arra, holott állami okmányban volt kimondva, hogy arra visszatérni nem lehet, mert nem fogadta el senkisem, és ebből sem pro, sem kontra fegyvert