Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-505

505. országos fllés 1899, űeezember 13-án, scerd&n. 171 vagy pedig ha odaát nem lesz meg, akkor az, a mi nálunk törvény augusztus óta és részben már életbe is lépett, életbe fog lépni január elsején, még pedig minden konzequencziáival. (Általános, élénk helyeslés.) Én a törvényhez tartom magamat, nekem a törvény előírja, mit kell nekem végrehajtanom. (Hosszantartó, élénk helyeslés.) De mégsem Nagyhatom említés nélkül azt a furcsa okoskodást, melyet egy képviselő úrtól hallottam, hogy ez az átutalás magában véve jó dolog, de prémium az osztrák iparnak. Bocsánat, ezt nem értem. Az osztrák ipar, akár van átutalás, akár nincs, fizeti a fogyasztási adót, s eddig azt áthárította Magyarországra. Az átutalás mellett nem fogja átháríthatni, hanem az megfog téríttetni a magyar kincs'.ámak. Miben van itt prémium? Semmiben. Azok a képviselő urak, a kik néha ekképen kicsinylik az átutalási törvény előnyeit, mégis máskor nagyon is érdeklődnek aziránt, hogy az átutalást a miniszterelnök nem ejtette el; igazuk van, hogy érdeklődnek. Nem is ejtem el. De mikor aztán azt mondom: meglesz, akkor felejtik, mily fontosságot tulajdonítottak a dolognak, semmibe sem veszik az egészet s azt mondják : hiszen ez nem vívmány ! (Élénk tetszés jobbról.) Polónyi Géza: Szóval nem lopnak tovább ! Széll Kálmán miniszterelnök: Akárhogy méltóztatik azt definiálni kinek-kinek gusztusa szerint, de a ma fennálló törvények szerint nem követelhetünk semmit. Ne higyje a képviselő úr, hogy ez a dolog csak úgy véletlenül, észrevétlenül ment harmincz éven át. A kik emlékeznek a régi időkre, fogják tudni, hogy mikor még a magyar közvélemény nem is ismerte ezt a kérdést, én foglalkoztam vele 1875-ben és 1876-han, igmis foglalkoztam ezzel a fontos és Magyarországot évenként sok millióval megkárosító ügygyei. Akkor nem tudott róla senki s engem nem szorított senki. Én egy évig tárgyaltam és megoldottam a restitutió kérdését, és megmentettem az országnak évenként hétnyolcz millió forintot, De az átutalást nem tudtam megoldani. Miért nem? Mert nem úgy áll, hogy csak végre kell hajtani a törvényt, mint a t. képviselő urak mondj ik. Mert a törvény mást mond; a törvény megengedi a szabad forgalmat és csak azt mondja, hogy nem szabad oly intézkedéseket tenni, melyek egyik vagy másik félt megkárosítják . Ez nem intézkedés következése, ez annak az állapotnak a következése, hogy átutalás nélkül, szabad forgalomnál nem lehetett ezt meggátolni. Nem öntudatlanul volt ez; minden quótabizottság tárgyalásánál, és a kik jelen voltak, tanúságot fognak nekem tenni, szóban volt ez a kérdés, habár nincs junktim, de természetes, hogy mikor gazdasági kérdések rendezéséről van szó, felhozza egyik is, másik is Bérelmét, baját, követelését, óhajtását. Öntudatosan állította fel az osztrák azt a tételt mindig, hogy 1867-ben mi ekképen egyeztünk és máskép nem egyezkedünk és akár mit mondtok ti, hogy nektek jogotok van, mi bírjuk így és bírjuk törvény alapján. Mert ha a törvény ellenére bírnák, Polónyi Géza képviselő úrnak igaza volna, de a törvény mellett birták. Hiszen ezt jobban semmi nem bizonyítja, mint hogy újabb egyezség és új törvény kellett most hozzá, hogy megváltoztassuk. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon.) Ha így áll a dolog, ne tessék deplaczirozni a kérdéseket akkor, a mikor azokat megvilágítani akarjuk, mert ezek a kérdések nem egyéni, nem pártállási szempontból világítandók meg, hanem az objektív igazság szempontjából. (Helyeslés a jobboldalon.) Miután épen Polónyi képviselő úrral foglalkoztam, még két, ezen thémába bevágó ellenvetésére kell reflektálnom. (Halljuk !) Az egyik kissé sajátságos. Azt mondja a képviselő úr, meghoztuk a szeszadótörvényt, az átutalási törvényt és károsodtunk a szeszadónál milliókká]. Az előttem lévő kimutatások szerint úgy áll a kérdés, hogy Ausztria fizetett Magyarország javára az 1894—1895-iki termelési idény alatt 717.000 forintot, 1895-beu 390.000 forintot, 1896-bau mi fizettünk nekik 108.000 forintot, 1897-ben ők fizettek nekünk 300.000 forintot, í 898-ban mi fizettünk 190.000 forintot, összesen ők fizettek nekünk 1,408.000 forintot, mi fizettünk 299.000 forintot. Hol van itt, a károsodás? íít 1,190.000 forint haszon vau. Nem akarok ebből semmiféle következtetést vonni, mert nem akarom túlsók részlettel megterhelni beszédemet, és sietek a másik kérdéshez. (Halljuk! Halljuk!) Azt mondják a képviselő urak, hogy ennek az egyezkedésnek és általában ennek a viszonynak, a melyben mi Ausztriával vagyunk, egy baja az, hogy mi lappangó quótát fizetünk a vámbevételekben. Ez az állítás, melyet én már a pénzügyi bizottságban — gondolom — alaposan megezáfoltam, hogy tudniillik Magyarország a vámbevételekből quótaarányban részesedvén, ott is ráfizet a quótára, a tényállásnak egyáltalában nem felel meg. Ez egy nagy tévedés. Nekem, t. képviselő urak, igen nehé/. ebben az állásom, mert az önök elleni védekezésben ezen a téren igen sokszor kell nekem kimutatnom, hogy mi előnyünk van, és ez ellenünk fegyverül (Igás! Ügy van! a jobboldalon) és kifogásul szolgálhat. Én nem megyek be tehát ezen kérdésnek nagy részletezésébe, de konstatálom a következőket; én velem szemben osztrák miniszter, osztrák államférfiú, osztrák politikus, nem egy vitatta mindig: Mit akartok ti ? Micsoda nagy haszna v;m Magyarországnak a vámbevételből. Ti csak S2*