Képviselőházi napló, 1896. XXIV. kötet • 1899. szeptember 28–november 30.
Ülésnapok - 1896-482
482. országos ülés 1899. október lO^én, kedden. 77 Elkeseredve olvastam, távol lévén, hogy mik történtek ott. Az »Egyetértés« tudósítása van kezemben, abban van benn, hogy Matyasovszky nevű honvédőrnagy magához intette a rendőrtisztet, midőn a néptömeg a visszatérő ifjakhoz kiabálta, hogy »Hentzi-huszárok«, és azt mondta neki: »Ha szét nem oszlatja a tömeget, lövetek a polgárságra.« (Nagy zaj a szélső baloldalon.) Ez a fenyegetés egyik legsötétebb foltja volt ennek a szégyenteljes napnak, mikor a Ludovika-akadémia gyermekifjaival a szuronyt feltűzették, — legalább a tudósítások egyhangúlag mondják, — hogy talán apáikat, íesvéreiket, nővéreiket, mert a magyar hölgyek is ott voltak, szuronyaikkal megtámadják. El kell keseredni minden honfi szívnek, mikor egy Hentzi miatt akarnak a magyar polgárságra lövetni. És, t. miniszterelnök úr, nem sértő ez a nemzeti önérzetre, nem elkeserítő, nem megszégyenítő? Én nem vonom kétségbe, hogy a t. miniszterelnök úr ereiben is igaz magyar vér buzog, nem hiszem, hogy az a vér ilyenkor fel ne lázadna, fel ne buzdulna, csakhogy vasfegyelembe van fogva. Én olyannak ismerem őt, a ki 1878-ban nagyon meg tudott elve mellett állni, és marasztalás daczára is, ott Nagyta a miniszteri széket olyankor, mikor meggyőződése szerint mást nem tehetett. Tisztelem érte, tisztelte az egész ország, és úgy tudom, hogy a korona is respektálta ezen lépést, mint olyan férfiúét, a kinek szilárd elvei vannak. Ha máskép nem tudta elhárítani ezen szégyent a nemzettől, miért nem cselekedte most is ugyanazt? Mindnyájunk hálája kisérte volna. Rakovszky István: Jött volna Bánffy! (Nagy Baj a szélső baloldalon.) Thaly Kálmán: Nem lett volna rá szükség. (Nagy zaj. Elnök csenget. Halljuk ! Halljuk !) Én tudom, hogy a koronában lett volna annyi bölcseség és belátás, hogy el nem fogadta volna ilyen jeles tanácsadójának a lemondását, de meggondolták volna legfelsőbb helyen még egyszer, hogyha olyan változásokat vonhat ez maga után, inkább ne lett volna oda téve ez a szobor arra a helyre, semhogy a miniszterelnök urat elbocsássak. Fájdalom, akárhogyan, akármennyire megkísértették is, — mert felteszem, hogy megkísérelték — ezen módok sikerre nem vezettek, de hogy maga a tény a nemzeti becsületre és önérzetre nagyon sértő, annak megítélését én kinek-kinek a maga lelkiismeretére bizom. Ha az volt a czéljuk bizonyos köröknek oda fenn, hogy a magyar országgyűlés el ne aludjék, azt elérték vele. Mert legyenek meggyőződve azok az urak és azok a körök, úgy lesz, a hogy Jókai megjósolta, hogy kísértet lesz azoknak szelleme, és fel fogja gyújtani nem Pest városát, hanem a nemzeti közvéleményt és a közvélemény hatalma el fogja még azt a bennünket meggyalázó szobrot sodorni. Ebben bizom én és épen ezért pártolom a beadott különvéleményt. (Élénk helyeslés és éljenzés a szélső baloldalon.) I Molnár Antal jegyző : Lakatos Miklós ! j Lakatos Miklós: T. képviselőház! (Zaj. Haftjnk-tSalljuk!) A kik a múlt országgyűlésen ezen képviselőháznak tagjai voltak s ma is jelen vannak, bizonyosan fognak emlékezni arra, hogy a múlt országgyűlésen valahányszor a honvédelmi tárcza költségelőirányzata tárgyaltatott, mindanynyiszor felszólaltam a Hentzi-ügyben, és kértem a t. honvédelmi miniszter urat, mint a korona egyik legbizalmasabb tanácsosát, kit mint vitéz, bátor katonát ismerek, legyen bátor kormányférfiú is, legyen annyi bátorsága, a mennyi nem volt 1867-től egyetlenegy kormányférfiúnak, hogy kinyilatkoztatta volna a korona előtt, hogy ezen szégyen oszlop Budavár fokán, hogy ezen vaskisértet sérti a nemzet közérzületét, hogy intézkedjék a király arra nézve, hogy az illetékes helyére : Bécsbe, az arzenálba helyeztessék el, a Habsburg dinasztiát Bzolgált tábornokok emlékei közé. De az én kérésemre a t. honvédelmi miniszter úrtól feleletet sohasem kaptam, agyonhallgatta azt, mert nem akart, vagy nem tudott rá felelni. Kubik Béla: Nincs érzéke aziránt! Lakatos Miklós: Nagy volt tehát az örömöm a múlt évben, mikor hallottam, hogy az a dicső' báró Bánffy Dezső, a ki kieszközölte a tíz szobrocskát, (Derültség a szélső baloldalon.) oly nagy dolgot művelt, hogy a Hentzi-szobrot elpusztítja a szent György-térről. Nagy volt a csodálkozásom, hogy báró Bánffy Dezső mily nagyszerű hazafias dolgot képes keresztülhajtani. De örömöm nem sokáig tartott, mert mihamarább megjött utána a hadügyminiszteri rendelet; azt a keserűséget, melyet éreztem, a mióta azt a Hentziszobrot ismerem, még fokozta, mikor olvastam, hogy az áthelyeztetik egy hadapródiskola udvarára, még pedig azért, hogy ott a tanuló magyar katonai ifjúság mintájául szolgáljon katonai erényekben annak az embernek az emléke, kit Magyarország ellenségének, barbárnak, hitszegőnek, esküszegőnek és gyáva katonának ismer mindenki. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Még nagyobb volt keserűségem most, mikor oda helyeztetett az a szobor, mert csalódtam az új kormányban, mert én azt képzeltem, hogy a törvény, jog és igazság alapján álló új kormány mindenesetre igazságot fog szolgáltatni a magyar nemzet közérzületének, és el fog követni mindent, hogy az a szégyenoszlop, ha már onnan, a hol volt, elvitetett, ne tettessék oda, a hová rendeltetett, hanem vitessék illetékes helyére. (Helyes'•-.
