Képviselőházi napló, 1896. XXIV. kötet • 1899. szeptember 28–november 30.
Ülésnapok - 1896-480
480. országos Ölés 1899, i. október 3-án, kedden. 28 kegyeletes érzületekkel ne emlékeznék azokról a gyászos eseményekről, a melyeknek ötvenéves évfordulóját gyászünnepélylyel készülnek megülni Aradon. Én természetesnek és helyénvalónak tartom, hogy a képviselőház kegyeletes érzületeinek kifejezést adjon. Nézetem szerint ezen hozandó határozatnak azon keretek között kell mozognia, a melyeket megszab az, hogy a t. ház a maga kegyeletes érzületeit akarja kifejezésre juttatni. 1890-ben, midőn a felállított aradi szobor lelepleztetett, a t. ház Helfy Ignácz képviselő úr indítványára és ahhoz teljesen alkalmazkodva, egyhangúlag elhatározta, hogy az aradi szoborra érzületeinek kifejezéséül koszorút küld. Most azt vagyok bátor a t. háznak indítványozni, hogy a Kossuth Ferencz képviselő úr indítványának mellőzésével a ház határozza el és bizza meg elnökét, hogy kegyeletes érzületeinek kifejezéséül személyesen tegyen le koszorút ä ház nevében az aradi szoborra. (Élénk helyeslés és éljenzés jobbfelöl és a középen.) Azt hiszem, t. ház, ez méltó kifejezése a ház érzületének. Azon keretek között mozog ezen határozat, a mely kereteket megszab a t. ház kegyeletes érzületének kifejezésre juttatása. Kérem a t. házat, méltóztassanak ezt elfogadni és Kossuth Ferencz képviselő úr javaslatát mellőzni. (Élénk helyeslés és éljenzés jobbfelől és a középen.) Tóth János jegyző: Thaly Kálmán! /Thaly Kálmán: T. ház! A kegyelet és fájdalom érzése, melyet a t. miniszterelnök úr az imént hangoztatott, valójában mindnyájunkat eltölt az 50 évvel ezelőtt lefolyt szomorú események fölött. Véghetetlenül sajnálatos is és megvetendő volna egy nemzetnél, hogyha ilyen események emlékezete kegyelettel és fájdalommal nem töltene el bennünket. A magyarnak különben is, ha visszatekintünk múltjára, legalább akkor, mikor még teljesen önálló nemzet volt és maga rendelkezhetett cselekményei fölött, ősidőktől fogva a nagyjai iránt való kegyelet egyik legszebb erénye volt. Bocsánatot kérek, ha azoknak a dicsőknek emlékezetérő!, a kik ezeréves történetünk befejezése előtt 50 évvel martirhaiáit szenvedtek, most állításom bebizonyítása végett egy pillanatra visszatérek az ezerév megkezdésére. A kegyelet érzete az ősök iránt már akkor megvolt nemzetünkben. Már Szent István, az ország első királya, impozáns módon legelőször nyilvánította hálás kegyeletét nemzetének legdicsőbbje, a honalapító iránt. 0, a kiről tudjuk, hogy a keresztény vallás terjesztésében néha talán nagyon is túlmenő buzgóságot tanúsított, az akkori kor szelleméhez mérten, és a régi pogány vallási emlékeket barbár módon megsemmisíttette, mégis — bár ily buzgó volt is hitének terjesztésében, —- nem tagadta meg kegyeletét nagy őse a honszerző Árpád iránt. Mert mit tett Szent István? Örök dicsőség illeti érette. Az első keresztény templomot, melyet építtetett, Árpád sirja fölé emelte az óbudai határban; és az első, most is legnagyobb monostort, a benczések pannonhalmi monostorát, emlékéül ama ténynek, hogy Pannónia meghódítása, a bánhidai győzelmes csata után, Árpád vezéreivel a Pannon-hegyre lovagolt fel és onnan vette birtokába a tartományt, mondom, ennek emlékéül odaépíttette azon hegyre az országnak ma is legnagyobb monostorát. Látható tehát, hogy e buzgó vallásossága férfiút, első királyunkat is a nemzeti kegyelet annyira vezérelte, hogy a kereszténységnek tűzzel-vassal való terjesztése mellett sem feledkezett meg az ősökről, bár azok pogányok valának, és az első keresztény templomokat, zárdákat, kegyelete jeléül a pogány Árpád sírja fölé, illetve a róla emlékezetesekké vált helyekre emelte. E szép vonás, a hálás kegyelet vonása végighúzódik egész történelmünkön. A szigetvári Zrínyi Miklós elesténél hasonló példát látunk. A mikor a hős, a kit a Győrnél tétlenül veszteglő császári sereg nem segített, hanem elNagyott veszni, elesett, a budai basa volt az,'' a ki nem akarta, hogy a halhatatlan hős feje hollóknak s más mezei madaraknak martaléka legyen, bíborba, bársonyba tétette és így küldte meg azt a magyar tábornak. Ismerjük a tábori fényes ünnepélyek tüzetes leírását; tudjuk, hogy Zrinyi Miklós fejét díszkocsiba tették, a tisztelgő seregek sorfalat állottak, ágyúkkal lőttek, gyászmisét tartottak Szőnyön, Komárom vidékén a táborban ; azután a hős fejét elküldvén a családnak, otthon temették el. Nem akarok hosszas lenni. (Halljuk I Halljuk! a szélső baloldalon.) Csak e két példát hozom fel a történelemből arról, hogy már a kereszténység elején is mi módon nyilvánult a kegyelet a honalapító iránt, és miként nyilvánult a kegyelet ama vitéz szigetvári Zrinyi Miklós iránt, a kinek emlékéhez méltó hő^ök vérzettek el Aradon is. A t. miniszterelnök úr, meg vagyok erről győződve, pártkülömbség nélkül az egész nemzet óhajtását fejezte ki akkor, a mikor fájdalmas és kegyeletes érzelmekről beszélt az 50 évvel ezelőtt történt iszonyatosságok gyászemléke alkalmából. Hivatkozott a t. miniszterelnök úr az aradi emlékszobor leleplezésére, a mikor néhai nagyérdemű elvtársunk Helfy Ignácz indítványára az akkori t. ház elhatározta, hogy koszorút küld ezen szoborra. Helfy Ignácz akkor előbb tudakozódott és a körülményeket tekintetbe vette, s miután a kegyeletnek nagyobb, megfelelőbb méltatását elérni nem remélhette, mint a mit elért, ebbe is belenyugodott. Erre a tényre a t. miniszterelnök úr, mint példára hivatkozott, ügy