Képviselőházi napló, 1896. XXIV. kötet • 1899. szeptember 28–november 30.

Ülésnapok - 1896-486

\n 4Sfi. országos ülés 1899. november 6-án, hétfőn. megtagadja részvételét az ellene törő összes alkotásokban, akkor hiszem és elismerem, hogy fájdalmas napok fognának e nemzetre bekövetkezni, fájdalmasak, de csak ideig-óráig tartók. Mert az az »Erő«, a mely most ügyeinket parancsszavával vezeti, nap-nap után gyengébb lesz és vagy megsemmisül, vagy önérdekéből kénytelen lesz az erő kútforrásához, a nemzet alkotmányához és aspiráezióhoz visszatérni. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Hiszen ezek oly közönséges dolgok, t. ház, csak nem szokták elmondani. Érzi ezt minden magyar ember, ott van minden magyar ember agyában, ott van a magyar ember szívében, el van rejtve az izmok között is, de hallgat, mert a mai kornak szelleme az, t. képviselőház, hogy az ajakra csak a hizelgésnek a szava szokott jönni. (Igaz! Újy van! a szélső baloldalon.) Az 1867-iki alkotással szemben Kossuth Ferencz t. barátom elmondotta nézetét; én Kossuth Lajosra hivatkozom, a ki azt mondotta, hogy az egy lejtő, a melyen megállni nem lehet. Bár ne lett volna igazsága, de fájdalom, hosszú éveknek tapasztalata nagyon is igazolta annak a nagynak látnoki kijelentését. (Helyeslés a szílső baloldalon.) Hiszen ha igazságosak akarunk lenni, ha nyíltak, őszinték merünk lenni, nem mutathatunk-e rá, t. képviselőház, arra, ho^y az 1867 óta történt minden alkotás a nemzetnek egy-egy jogát csorbította meg? (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Hiszen, hogy egyebet ne mondjak, csak arra utalok, a mit Kossuth Ferencz t. képviselőtársam is kifejtett, hogy az 1867 : XII. törvényczikk is adott volna nekünk okot arra. hogy a nemzetnek közgazdasági életét virágzóvá tegyük és önállóságát kivívjuk^ És az 1867-iki jogalapnak hívei és fentartói megelégedtek egy szóval, s megelégedtek azzal, hogy a nemzetnek meggyalázására, — mert én annak tartom, — gyávaságának megbélyegzésére ezen szó még a törvénykönyvbe is beiktattassék. Nekünk nem szavakra, nekünk jogra volt szükségünk, nekünk nem lengésre, nekünk életre volt szükségünk. (Helyeslés a szélső baloldalon.) És talán azért történt ez, t. képviselőház, mert az a másik állam, a melylyel bennünket rossz sorsunk, csak a magyar nemzetnek küzdelemben való elfáradtsága szembeállított, bennünket ide kényszerített ? Talán nem tudtunk másként eljárni ? Nem. Hiszen az az állam önmagában tehetetlen volt és akaratának kifejezésére éppen nem tett semmit. Mégis megtettük önként, megtettük azért, mert a magyar kormányra ráparancsoltak és ez teljesíttette ezt a parancsot. És ne feledkezzünk meg arról, t. képviselőház, hogy nyíltan megtagadva eddigi állásfoglalásukat, ha az azelőtt két, vagy három évvel elhangzottakat ma itt felolvasnók és azzal szembeállítanék a legutóbbi alkotást, mindenki átlátná, hogy ma máskép gondolkoznak az emberek, és máskép cselekesznek. (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) De immár ezt megszoktuk. Évek óta a gondolkozó emberek, az országnak kiváló elméi igyekeztek bebizonyítani és be is bizonyították, hogy Magyarországon a quota-fceher, a mely van, ma is túlerősen nehezedik a nemzetre. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Rámutattak arra, hogy hosszú éveken keresztül a magyar erős tributumot fizetett. Ha valaki ezelőtt pár évvel azt inerté volna mondani, hogy lesz magyar államférfiú, a ki majd ide áll a nemzet színe elé, és azt mondja: ez a nemzet még további terhet is elviselhet, az megsemmisült volna. És most mire ébredünk ? Arra, hogy a quota emelése már bizonyos, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) mert ä volt kormány azt már megígérte, a miért megvetés legyen része, és ez a kormány azt Nagyatékképen átvette. (Úgy van! Ügy van! a szélső baloldalon.) T. ház! Hová vitte a nemzetet ez a 67-iki alap, ez a meghunyászkodás, ez a gyávaság politikája? Ma már mindinkább nagyobbodik azoknak száma, kik nem bíznak a nemzet erejében ; ma már nagyon sokan vannak, kik azt hiszik, hogy a nemzetnek erőt kifejtenie nem szabad, tűrnie kell a helyzetet és csak várni kell, míg a viszonyok talán alkalmat adnak, hogy valamely jobb jövőt készítsen elő magának. Ennek következménye, t. ház, az a sülyedés, melyet Magyarországon a politikai erkölcsök terén látunk. T. ház! Tegyünk szivünkre kezünket, beszéljünk őszintén. Ma nem csak egyének, hanem pártok azok, melyek, a mit ma dicsőítenek, azt holnap támadják; a mi ellen ma tiltakoznak, annak holnap zászlóvivői lesznek; a mit ma a nemzet akaratának nem tekintenek, holnap a nemzet akarataként hirdetik; a mi ma a nemzeti érzület meggyalázása, az holnap kötelesség, törvény. (Úgy van! Zajos helyeslés a szélső baloldalon.) Oda értünk, t. ház, hogy — noha azt fogják mondani, hogy ósdi, a múlt időből ide szakadt ember vagyok, hogy így beszélek; talán azt hiszik, hogy frázist akarok használni, nem a lelkemből szólok, — ott vagyunk, hogy ha valaki ma a szabadságért lelkesül, ha a nemzet aspiratióinak kifejezést ad, ma gúny éri. Ma már az elavult, ma már abban a korban vagyunk, a hol az emberek mindent meggondolva, mindeut egyéni czélok szerint tesznek. Nem mondom én azt, hogy nincsen meg az emberek lelkében a hazaszeretet, sőt tovább megyek, magam is bizonyságot tehetek arról, hogy nagyon sokan a felszínen levő politikai emberek közül titokban, magánkörben kifejezést adnak azon vágyaknak, melyeket mi itt nyíltan hirdetünk, titokban igyekeznek bennünket mintegy biztatni arra, hogy