Képviselőházi napló, 1896. XXIII. kötet • 1899. május 17–julius 12.
Ülésnapok - 1896-464
gg 4G4. országos ülés 1899. június 17-éu, szombaton. lálni készül a Lipót-mezőt illetőleg. Fájdalom, hogy adatait gyűjteni segédkezhetem Nagyságodnak, mert én csak a közel múlt napokban voltam kénytelen látni, hallani, borzalmas esetet és dolgokat. Egy szerencsétlen nővérem, Miklós Jakabné, volt kénytelen öt hétig a Lipót-mezőn sanyarogni és mint mondja szegény, borzasztó tettlegességeket kiállani.« Itt leirja a beteg egész élettörténetét. »Pestre ment lakni — irja később, — a hol ismét kitört rajta a baj. A hatóság beleavatkozott, és mielőtt minket, testvéreit értesítettek volna, beszállították őt a Lipót-mezőre, és habár fivéreim egy nappal beszállíttatása után már fönn voltak, nem lettek beboesájtva hozzá, és így volt ő szegény öt hétig a nyolczadik osztályú, a legsúlyosabb őrültek közé egy szobába másik 34 súlyos őrültei éjszakáia a földön egy szalmazsákon elhelyezve. Az öt hét alatt rimánkodó négy levelemre kaptam is két rövidke értesítést, borzasztót, mintha már haldokolna. Az első értesítésben megdagadták a bebocsáttatást, az utolsó héten azt irták, látogatása nem kívánatos, de megtagadva nem lesz. Én rögtön e czélból kikindai nővéremmel Budapestre utaztam és vasárnap, e hó 4-én reggel 9 órakor kinn voltam a Lipót-mezőn, a hol egy óráig kellett várakoznunk, mert az orvos urak 10 óráig viziten voltak. Eemegő szívvel, a könnyektől fuldokolva, a mint tudtam, előadtam az első^ orvos úrnak, dr. Bolygó Károlynak az óhajomat. Eletemben az első intelligens embert hallottam úgy beszélni egy czivilizált nővel, mint kocsis a lovával, oly durván; ámde levontam, hogy öreg és ideges ember, akkor mégis nem vettem zokon. Elmondta, hogy Miklós Jakabné gyógyíthatlan beteg, a kinek el kell pusztulnia. Zokogva kérdeztem az orvos úrtól, tetszett-e őt látni ma, a midőn talán rosszabb napja volt, de vizitről jövet az első orvos úrnak nem tetszett visszaemlékezni, hogy őt néhány perez előtt látta volna, a miből a betegek szivén viselése szerintem konstatálható. Telefonált a doktor úr az ápolónőnek, hogy öltöztesse fel a beteget, a ki látogatót kap, és a kit elénk vezettek. Nagyságos úr! Ez volt életemnek a legkínosabb félórája, a melyben vártam rá, magam előtt egy roncsot képzelve, a ki szoborként nem fog bennünket megismerni és össze-vissza hadarni. Kinyílt az ajtó, nővérünk mindkettőnket átölelt, keserű könnyekben tört ki és keblünkön zokogott sokáig, iszonyú dolgokat beszélve, hogyan bántak vele. Káposztát, lencsét és paszuiyt adtak neki enni, a többi beteg ütötte, verte. Mikor azonban ő ezt beszélte, biztosra vettem, hogy zavartsága diktálta, — a mi nem áll. Mi rögtön elhatároztuk, hogy őt haza hozzuk, a mit én Bolygó Károly doktor úrnak el is mondtam, ő rémképet festett elém, tudom-e mit akarok tenni, és hogy magamra vállalom-e a felelősséget. Én igennel feleltem és azt montam, én azt hiszem, miszerint semmi veszélynek nem teszem ki magam. 0 rám kiáltott: Igen? Hiszi? Csakhogy hinni nem tudni! Rám ijesztet nagyon és én az elkeseredettség leglágyabb hangjain kezet nyújtva, azt mondtam neki, eljövünk tehát aranyos, jó doktor úr délután öt órakor szegény betegünkért, a midőn is nemde, lesz oly kegyes, némi kis útbaigazítást adni ? Azt felelte, de kiáltva : Vihetik, én nem leszek itt és nem adok semmiféle útbaigazítást! O ! De napokon át tudnék a magunk szomorú esetéről beszélni. De hogy ezek számát még egygyel meg szaporítsam, ugyanakkor volt ott egy kisszentmiklósi paraszt asszony, a kinek szintén egy nőtestvére van már bent kilencz hó óta. Az a mennyecske, a kit én láttam, egészséges, trabális menyecske, a ki testvére állítása szerint hét hó óta egészséges és mosónői minőségbe, de bennt tartatik a Lipót-mezőn, a hol is hétfőtől péntekig mos, szombaton pedig a nagytakarításnál segédkezik. Nővére az én jelenlétemben ment 'be a doktor úrhoz, e szavakkal: Nagyságos doktor úr csókolom a kezeit, adja ki testvéremet, mert már itt a dolog idő, kellene odahaza. Ráförmedt per te: Kitakarodj innen, kutya! Ugy jössz az emberre, mint a rabló stb! Ez egy kis kivonata az én szomorú látványomnak. Én minthogy ezzel úgy magamnak, mint felebarátaimnak vélek tartozni, kérem Nagyságodat, ezt az ügyet tényleg felkarolva pártfogásába venni. Előre is fogadja Nagyságos úr leghálásabb köszönetemet*. Midőn az illető hölgy, daczára ezen ijesztgetéseknek, daczára, hogy ily humánusan járt el az illető orvos úr, elhatározta, hogy kiveszi nővérét és erre nézve némi útbaigazításokat kért, nemcsak, hogy nem adta meg ezeket, hanem a legdurvább módon megtagadta. Azonkívül biztos tudomásom van arról, hogy a Lipót-mezőn a szegény betegeket ütlegelik, időn túl és szükségtelenül az ágyban tartják, pedig a ki csak egy kicsit foglalkozott is ezen betegeknek viszonyaival és állapotával, az tudja, hogy ezt korrekezióként alkalmazzák, és hogy az ápolók ezt azért teszik, bogy kevesebb dolguk legyen a betegekkel, és így szegényeknek az állapota nemhogy javulna, hanem egyre súlyosabb lesz. Ezeknél fogva a t. miniszterelnök úrhoz, mint belügyminiszterhez következő interpellácziót intézem (olvassa); »Interpelláczió a belügyminiszter úrhoz a lipótmezei és nagykállói országos téboíydákban állítólag előforduló visszalések ügyében. 1. Van-e tudomása at. belügyminiszter urnak, hogy azelőtt Budapesten a Lipót-mezőben, jelenleg Nagykállón Fülöp János tizenhat hónap óta elzárva tartatik, daczára annak, hogy állítása, valamint azok állításai szerint, kik vele érintkeztek, nevezett Fülöp János ép elméjű?
