Képviselőházi napló, 1896. XXIII. kötet • 1899. május 17–julius 12.
Ülésnapok - 1896-470
182 470. országos ülés 1899, i. jiinius 27-én, kedden. szik. Hiába mondotta a t. előadó úr beszédében, hogy a kormánynak az az intencziója és feladata, hogy egyforma mértékkel mérjen, és úgy a mezőgazdasági, mint az ipari szeszgyárakat kellő védelemben részesítse, mert ez a tendenczia ma nincs meg. Én nem teszek kifogást az ellen, ha mi mezőgazdasági szeszgyári iparunkat emelni akarjuk, sőt ellenkezőleg, szeretném a kormányt mintegy előretolni ezen a téren, hogy mozogjon, azonban vigyázzunk, nehogy e kötelesség teljesítése közben egy másik kötelességről megfeledkezzünk. S ma a tendenczia világosan oda tendál, hogy mi az ipari szeszgyárak működését megbénítsuk. Hiszen már eddig is leszállítottuk az ő termelésüket, s ha még tovább leszállítjuk, voltaképen kisajátítjuk az egész tőkénket, a mit már ma sem tudnak kellőleg értékesítem. Mindenki tudja, hogy a legközelebb benyújtandó kontingentálási törvényben megint lesz egy törekvés, hogy az ipari szeszgyáraktól három éven át évenként megint 27.000 hektoliter kontingens vonassék el. T. ház! Ez helytelen irány. Nem lehet a gazdasági szeszgyáraknak horderejét elég nagyon méltatni. Igenis, törekednünk kell ezek fejlesztésére, de sohase felejtsük el, hogy voltakép csak a nagybirtoknak és a közönséges mértékszerű középbirtoknak adja ez meg a hasznát; az ipari szeszgyárak ellenben a kis exisztencziáknak, annak az apró, annak a szegény népnek termelését szívják fel, míg a mezőgazdasági szeszgyárak csak ugyanazon földnek adják vissza a trágyát és moslékot, a melynek bázisán működnek, az iparnak, mindeneknek. T. képviselőház! Legyünk egyszer tisztában, hogy mi az a kontingens és az a kontingentálás. Ha komolyan mérlegeljük, ez csakugyan kartell. Csak az a különbség, hogy itt nem maguk a gyárosok osztják a részesedést, hanem a gyárak. Ugyan kérdem a t. előadó urat, ha akadna egy kartellnek végrehajtó bizottsága, mely azon kezdené, hogy reménybeliségét, a létező ipartelepeknek a működését tenné lehetetlenné, vájjon megtíírnék-e azon a helyen, a melyet elfoglal, egy perczig is? De mert tudom én azt, hogy hiába beszélünk, mert mégis úgy lesz, hogy e más érdek érvényesül, engedje meg a t. miniszter úr, ha már most egyelőre egy kérdéssel járulok hozzá, hogy azt annak idejében, hogyha ez csakugyan így megyén, figyelembe venni méltóztassék. Az ipari gyárak kontingense bizonyosan azon czélból fog apasztatni, hogy az így felszabadult mennyiség a mezőgazdasági szeszfőzdéknek adassék ki. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ezt én tökéletesen helyeslem és osztom, de mert nem akarok szemet hunyni épen szocziális szempontból azelőtt, a mit az elébb megemlítettem, hogy a kis existencziáknak, hogy a kisgazdáknak érdekét is tekintetbe kell venni, kérem és óya figyelmeztetem a t. miniszter urat arra, hogy méltóztassék számításba venni azt a kontingenst, mely így felszabadul, és azt elsősorban azon kisgazdák szövetkezetének adja át, a kik ily módon akarnak szeszgyárat felállítani. Fájdalom, nagyon kevés van ilyen; de ha ilyen előnyök lennének, s azokat a t. miniszter megadná, mindenesetre hasznos szolgálatot tenne a kisgazdáknak. Volt ennek a javaslatnak előnye is. De hát csak volt. Egyik előnye volt, a mire a t. előadó ár kiterjeszkedett, hogy tervbe volt, hogy kétszázezer hektoliter szesz a piaczról eívonatik, hogy annak külön kiviteli prémiumot adnak. Azonban ez ma nincsen meg. Igaz, hogy a t. előadó úr kellő ügyességgel előadta, hogy már a pénzügyi bizottság tárgyalásai alkalmával emelkedtek ott ez ellen szavak; de én megvallom, vagy halluczináczióba esett a t. előadó úr, vagy én voltam siket, mert én nem hallottam ilyenről ott semmit. Hanem igenis már akkor érezte a miniszter úr, hogy megingathatják ezen törekvésében és ezért tett oly kijelentéseket, hogy ez még esetlegesen változást szenvedhetne. Tehát nem olyan könnyedén történt ez, mint azt a t. előadó úr mondja. Hanem a szó elrepül, az írás megmarad. Méltóztassanak megnézni a miniszteri indokolást, ez világosan azt mondja (olvassa): »A szeszipari érdekeltek túlnyomó része emlékirataikban általában a szeszadó-törvénynek esak abban az irányban való módosítását kivánta, hogy a túltermelés és annak következményei megsztíntettessenek és a kontingens szesz elhelyezése biztosíttassák. Minthogy a kontingens aránylagos leszállítása iránt tett javaslatomhoz az osztrák kormány, mint fentebb említettem, egyáltalában nem járulhatott hozzá, figyelemmel a szeszipari érdekeltek ezirányú kívánalmaira is, a kontingens újabb szabályozására és a kontingens fölösleges megszüntetésére a legalkalmasabb intézkedést abban találtam, hogy az egyik termelési időszakról a másikra átment fölös készletek lehető gyors apasztása czéljából ezen készletekből az 1898—1899. és 1899—1900. két termelési időszakban a vámvonalon át kivitt szesznek évenkinti százezer hektoliternyi mennyiségére nézve a szeszadó 8. §-ában engedett kiviteli jutalmon felül még külön kiviteli jutalom engedélyeztessék.« Elismerem, hogy itt erre nagy szükség van. De ez még nem elég. Az indokolás mást is elismer. Azt tuduiillik, hogy ezért még árt is kellett fizetni, hogy abba belemenjenek. Mert így folytatja az indokolás (olvassa): »Ezekhez az intézkedésekhez az osztrák kormány hozzájárulását sikerűit megnyernem azáltal, hogy a két területre nézve 1,870.000 hektoliterben megállapított és jövőre nézve is
