Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.

Ülésnapok - 1896-440

440. országos ülés 1899. április 13-án, csütörtökön. 437 jelenlegi büntetőtörvény könyv keretében uem is torolhatok meg. Mert, t. ház, hogyha egy roszhiszemfí adós a vagyonát eltitkolja és elrejti, ezt bátran megteheti, mert a büntetőtörvénykönyv 386. szakasza azt mondja, hogy ez a cselekmény csak akkor büntetendő, ha a bekövetkező végrehajtás előtt követtetik el. De az az illető adós a pillanatot mindenesetre jobban fogja megválasztani és rendszerint nem az ítélet meghozatala után, hanem az ítélet meghozatala előtt, vagy akkor fogja vagyonát eltitkolni, elidegeníteni, vagy elrejteni, mielőtt a követelés perelve van. (Igaz! Úgy van!) Azonkívül, t. ház igen gyakori eset nálunk, hogy az adósok egyszerűen megváltoztatják czégüket és rövid idővel azelőtt a hitelezőktől árúkat esalnak ki. A büntetőtörvény könyv 414. §. azt mondja, hogy azon adós, a ki a hitelezőktől árúkat csal ki, tudván, hogy fizetésképtelen, megbüntetendő, de minthogy ez a pont a vétkes bukás szakaszában áll, csak akkor, ha csőd kéretett ellene. Tudjuk, hogy most a legritkább esetekben történik az, hogy a hitelezők a roszhiszemü adóssal szemben csődöt kérnek, miután ők maguk is sokat koczkáztatnak, sőt az utóbbi időkben a csőd költségeire a hitelezőktől egy megfelelő 2, 3, 4, 500 forint előleget szoktak kérni. Van ugyan a büntetőtörvénykönyvnek egy szakasza, tudniillik a 387., a mely azt mondja, hogyha a csőd azért nem rendeltetett el, mivel a esődvagy on hiányzott, vagy mivel csak egy hitelező volt, akkor a 414. §. alapján az adós szintén megbüntetendő. De, t. ház, a legtöbb esetben nem lesz csak egy hitelező, és így ezen szakasz alapján szintén nem büntethető meg a rosszhiszenű adós. E tekintetben tehát, t. ház, az orvoslás igen sürgős. A t. miniszter úr tegnapi beszédében párhuzamosan a polgári törvénykönyv életbeléptetésével, illetve elkészítésével, kilátásba helyezte a kereskedelmi törvény revízióját is. Én ezt szintén örömmel üdvözlöm, mert a kereskedelmi törvény igen sok része hiányos és igen sok része nem egyéb, mint rossz és gondaltan kópiája külföldi törvényeknek. (Igás! Úgy van! a ssélső baloldalon.) A kereskedelmi törvény revíziójánál súlyt kell fektetni arra is, hogy a közönség az utazók csalásainak ne legyen kitéve. Én nem akarom az utazók kárát ezzel becsületében sérteni, mert igen jól tudom, hogy a utazók intézménye a modem kereskedelemnek egyik főoszlopa, és el is ismerem, hogy túlnyomó részük feladatok magaslatán álló egyénekből áll. Azonban igen jól tudjuk mindnyájan, hogy igen sok utazó létezik, aki csalárd módon provízióját emelni törekszik. így példánakokáért egy igen kedvelt manőver az, hogy megrendelési jegyet állítanak ki, mely rendszerint czeruzával iratik; később ebbe a megrendelési jegybe új tételeket ír be az utazó, a meglevő tételeket kijavítja és így a megrendelőt megkárosítja. A bíróságoknál rendszerint ellenbizonyítás nem is engedtetik meg, mivel írásbeli okmánynyal szemben szóbeli megállapodás nem bizonyít. Ezen a bajon azáltal kellene segíteni, hogy a megrendelési jegyek csak akkor bírnának bizonyító erővel, ha az illető utazó a megrendelő saját aláírásával ellátott ellenjegyet ad át. Ha a megrendelő, a mi szintén előfordulhat, az ellenjegy átvételét tagadná, akkor az utazó kötelessége volna a megrendelő jegy átadását bizonyítani. Végül, t. ház, még a kereskedelmi törvények egy igen gyenge szakaszára akarom a t. igazságügyminiszter úr figyelmét irányítani, (Halljuk! Halljuk!) tudniillik a kereskedelmi törvény 320. §-ára. Ezen szakasz szerint a kereskedő, ki egy másikkal üzleti összeköttetésben áll, a nyert ajánlat iránt azonnal tartozik nyilatkozni, különben az ajánlat elfogadottnak tekintetik. Egy jóravaló budapesti szeszkereskedő ezt a szakaszt a következő módon használta ki. Vidékre utazott, hol egyesektől megrendeléseket kapott. A megrendelésnél mindenféle ígéreteket tett; midőn azonban fizetésre jutott a dolog, a szóbeli ígéreteket persze be nem váltotta, és így az illető felek boldogok voltak, hogy ezen kereskedőtől megszabadulhattak. Abban a pillanatban a talajt kellően elkészítettnek találta az illető szeszkereskedő, és az illető feleknek, kik vele önként összeköttetésbe többé uem akartak lépni, most újból ajánló levelet küldött, melyben egy bizonyos menyiségű és minőségű árút ajánlott fel bizonyos ár mellett. Ezen felek, kik rendszerint falusi kis korcsmárosok, természetesen arra a levélre, miután további összeköttetésbe nem akartak lépni az illető szeszkereskedővel, nem is válaszoltak. Erre az illető szeszkereskedő, kit bármikor megnevezhetnék, és ki ezzel iparszerűleg foglalkozik, — személyesen talán tizenöt ilyen esetet ismerek, — keresetet indít az illető fél ellen. Felszólítja ugyan először az illető felet, hogy vegye át a megrendelt árút, mire azonban az illető fél természetesen azt válaszolja, hogy nem rendelt semmit. Erre beperli őt, az illető a keresetben azt hangsúlyozván, hogy kereskedelmi törvény 310. §. értelmében az illető alperes nem válaszolt. A kereskedelmi törvény értelmében nézetem szerint ez csakis a rendes kereskedőkre terjed ki, azonban a bíróságuknál ez a felfogás nem hódított tért. A budapesti biróságok kimondták, hogy miután a szakaszban rendes- és kiskereskedő között nincs különbség téve, ezen szakasz alatt a kiskereskedők is értendők. És miután a kereskedelmi törvény 5. §-a alapján a korcsmárosok is kiskereskedőknek tekintendők, ők is tartoztak volna az ajánlatra pálaszolui. E felfogás, t. ház, nagyon helytelen, mert a kereskedelmi törvény 5. §-ábau egyszers-