Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.

Ülésnapok - 1896-436

330 m- országos ülés 1899. április 7-én, pénteken. állítását legelőször a Morva folyó mentén és az erdélyi határokon kellene megkezdeni, vagyis azokon a vonalakon, a hol a cseb-tót egység s a romániai-erdélyi oláh egység hódító hadjárata a leghálásabb területeken a legtöbb veszélyt rejti magában. Ezeknek a vonalaknak tervszerű és gyorsabb megvédése után azután lassúbb tempóban haladhatnánk tovább azon területek megvédésében, melyeken a veszély kevésbbé imminens, melyeken ma még — hála Isten — sem agresszív irányzatokkal, sem kulturális fölénynyel nem találkozunk. T. ház! Abból a megdönthetetlen tényből indulva ki, hogy az országnak úgy nemzeti konszolidácziója, mint népének boldogsága elsősorban és főképen a jó népiskolában birja legbiztosabb alapját, (Igaz! Ügy van! jobbfelöl) s hogy viszont az iskola jó, vagy rossz volta elsősorban és legfőképen a felügyelettől és a tanítótól függ; el nem mulaszthatom, hogy teljes őszinteséggel rá ne mutassak népoktatásunknak némely bajaira, abban a biztos tudatban, hogy a kultuszminiszter úr, ki népnevelésügyünknek már annyi baját orvosolta, az általam felemlítendőkön is alkalmas időben és alkalmas eszközökkel segíteni fog. Az egyik baj: a sokat hangoztatott, sajnos, nagyon is ismert panasz a tanítók nehéz, fontos és érdemes munkája és a munka honorálása közötti nagy aránytalanság. (Igaz! Úgy van! jobbfelől.) Igaz, hogy e bajt úgy, a hogy már az 1893 : XXVI. törvényczikk igyekezett orvosolni a tanítói fizetés minimumának megállapításával, a 300 forintos minimumnak 400 forintig való állami kiegészítésével és az évötödös kárpótlék életbeléptetésével; az is igaz, hogy a kultuszminiszter úr az állami tanítóknak a XI. fizetési osztályba való sorozását immár nemcsak papíron helyezte kilátásba, hanem ebbeli, mindnyájunk őszinte Örömét felkeltő, g az érdekeltek hálájára méltán számítható tervét már részben meg is valósította, mindazonáltal népoktatásunk eme legnagyobb baján még mindig nincs gyökeresen segítve, mert a segítség ezen módjai nem általánosak, és a tanítói karnak nem minden tagjára hatnak ki. Míg ugyanis az utóbbi örvendetes intézkedés csak az állami tanítókra vonatkozik, addig az 1893 : XXVI. törvényczikk kedvezményei is — a korpótlékot kivéve — a felekezeti iskolaszékek kérvényezésétől és az egyházi főhatóságok beleegyezésétől lévén függővé téve, még mindig sok ezer érdemes tanító esik el terhes fáradozása megérdemelt jutalmától, a mit bizony irónia nélkííl jutalomnak alig nevezhetünk, mert az a 400 forint a létfentartásra is édeskevés, nemhogy még a tanítónak társadalmi téren való kívánatos érvényesülésére is módot adjon. Tudom, t. ház, hogy azon iskolák száma, melyek segélyre szorulva, az államsegélyt igénybe még sem veszik, mindegyre fogy; tudom azt is, hogy igen sok helyütt maguk az iskolafentartók is felbuzdultak a törvényhozás és a kormány tapasztalt áldozatkészségén, és önként, a saját erejükből is elviselhetőbbé tenni iparkodnak tanítóik sorsát; tudom azt is, hogy a baj gyökeres orvoslása csak a törvényhozás későbbi feladatai közé sorozható, s ha mégis felhozom újból ezt a dolgot, csak azért teszem, mert e baj máris három, még súlyosabb bajt szült, melyek, hogy nagyobb arányokat ne öltsenek, a gyökeres orvoslás idejének elérkeztéig is szükségesnek látszik némely parcziális intézkedésekkel a veszedelem nagyranövekedésének útját vágni. A három baj közül, a melyek a tanítói szerény dotáczió szülöttei, még arányiaga legkisebb: a tanfelügyelet irodai teendőinek a többször idézett törvény végrehajtásával együttjáró óriási megszaporodása, a mely a legtöbb helyen az irodai forgalmat megkétszerezte, sőt itt-ott megháromszorozta, holott a felszaporodott munka elvégzésére — a segédszemélyzet szaporítása daczára — jóformán az eredeti szervezetében maradt apparátus többé alig képes, vagy ha képes, csakis tulajdonképeni hivatásának, az iskolalátogatásnak, a közvetlen felügyeletnek s az iskolai beleiét fejlesztésének káros háttérbe szorításával. Ezzel szoros összefüggésben áll a második és harmadik, még ennél is fenyegetőbb baj, a tanítóhiány, mint ok, és mint okozat a tanítóságnak szinte elképzelhetetlen hullámzása, helyváltoztatása, mely a nyilvántartás, a nyugdíjintézeti viszony és az államsegélyek átutalása szempontjából szintén hatalmas százalékkal emeli a tanfelügyelőségek bürokratikus munkáját. Több megyéből vannak adataim s úgy vagyok informálva, hogy ez adatok más megyében is ugyanazok, hogy a néptanítói állomásoknak körülbelül 15°/o-a, néhol pláne 25, sőt még magasabb százaléka, nem okleveles tanítókkal van betöltve, sőt sok helyen egyáltalán nincs betöltve, a mit különben kétszer-háromszor eredménytelenül kihirdetett pályázatokon kivííl az is igazol, hogy egy miniszteri rendelet — ideiglenes minőségben — az okleveles óvónőknek a népiskolákban való alkalmazását is — igen helyesen — megengedi, kikben viszont túlprodukcziónk van, a minek oka ismét abban keresendő, hogy a kisdedóvásról szóló törvény a községekre súlyosodó nagy terhek következtében, minden jóakarat daczára, csak igen-igen lassan léptethető életbe. Tanítóhiány tehát tényleg van s minden kétségen kivííl szerves összefüggésben áll a tanítói ellátással, ámbár a hiányt népiskoláink örven-