Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.

Ülésnapok - 1896-431

481. országos ülés 1899. niárczlus 22-én, szerdán. 205 zétek, ez a mi művünk! Pressziót fogunk ezzel gyakorolni a román kormányra is, melynek szintén még nagyon sok tennivalója van. Nagyon szép dolog, hogy most két méter merülésű uszályokról beszélhetünk. De kérdés, hogyha ilyen uszály át bir jutni a Vaskapun, vájjon Romániában nincsen-e előtte olyan akadály, a melyen át nem mehet? Azt hiszem, t. ház, jó morális presszió lesz a román kormányra is, ha a magyar Duna egészen szabályozva lesz. Ennyit óhajtottam a hajózásról mondani. Még néhány szót a vasiunkról. Őszintén sajnálom, hogy a magyar államvasutak gépgyárát áttették a pénzügyminisztériumhoz, nem mintha nem volnék meggyőződve, hogy különösen jelenleg ott is nincs olyan jó kezekben, mint volna régi helyén, de minthogy azonban a gépgyár első feladata mozdonyok készítése, a mozdonyok elő állítását részemről mindig jobb szerettem volna a kereskedelmi tárcza kebelében látni, mint a pénzügyi tárcza kebelében. Minekutána épen mozdonyokról beszélünk, megemlítem, hogy örömmel értesültem arról., hogy új mozdonyok készíttetnek a magyar államvasutak gépgyárában, a melyekre bizonyára büszkeséggel fogjuk majd elmondhatni: ezt mi készítettük, ez a mienk. A mi idáig a magyar államvasutak gépgyárából kikerült, arra mindig büszkeséggel emlékszünk vissza és mondjuk azt, hogy ezt minálunk készítették. ismételve emlékeztetem a t. házat arra, hogy mikor nagyon sok munkája volt az államvasutak gépgyárának s a szükségesség äzt hozta magával, hogy Floridsorfban és az osztrák államvasutak gépgyárában csináltassunk mozdonyokat, még azon mozdonyvezetők is, kikben a lokálpatriotizmus nagyoa ki volt fejlődve, s kiket a magyar állam átvett a Staats-Eisenbahn-Gesellschaffttól, azt a kijelentést tették, hogy össze hasonlíthatatlanul jobbak a magyar államvasutak gépgyárainak művei, mint az osztrák gépgyárban készült gépek. Ha ezt tudjuk, akkor szükséges, hogy, a mennyire lehet, előmozdítsuk a magyar áílamvasuti gépgyár törekvését és fejlődését, s a mi fő, vigyázzunk arra, hogy a munkások teljes megelégedésben legyenek, mert megelégedett munkáskörben nem fejlődik szoezializmus, mert azt esak az elégedetlenség idézi elő. Azt hiszem, idáig a magyar államvasutak gépgyáránál ez nem volt szükség; mutatja ezt a magyar államvasutak gépgyárak munkástelep lakásainak berendezése, mert tudom, hogy mindannyian boldogok, a kik azon munkástelepi házakban lakást kapnak. Igyekezzünk tehát, hogy munkásaink teljes mértékben meg legyenek elégedve, akkor a szoezializmus nem fog kifejlődni, a mi ellen nagyon jó orvosság a vasutak építése is. Elismerem, hogy Magyarországon nagyon sok vasút van már, de mégis tagadom azt, hogy nem kellene még nagyon sok vasút. A mozdonyok építésénél bizonyos elővigyázattal kell lenni, miután bizonyos lokális patriotizmus nálunk is megvan, azt pedig nem szabad sohasem nagy fokra fejlődni hagyni. Legyen önérzetünk, elismerem, hogy kell, miszerint az legyen, mert ha nem lesz önérzetünk, hanyatlani kezdünk. De ha önérzetünk túlságos lesz, az is egy lépés a hanyatláshoz. Volt egy idő, midőn a magyar államvasutak gépgyárában túlságos önérzet kezdett kifejlődni, különösen egy bizonyos kategória mozdonyra nézve. Ez az önérzet ma, úgy látszik, csökkent, miután az igazgatóság új gépek szükségességét s azt is belátta, hogy a jónál jobb is van. A mi a vasúti kocsijainkat illeti, azt hiszem, hogy Európában körülbelül első helyen állunk. Kocsijaink jóságát csak 1898. tavasztól kezdve szárnyalta túl a Grotthard vasút. Nagyon melegen ajánlom a miniszter urnak, küldjön ki valakit, a ki a Gotthard-vasút kocsijait megnézze, mert azok valóban túlszárnyalják a mienket, úgy elegancziában, mint jóságban, mint kényelemben. Egy dolgot óhajtok még felhozni, a mit a szakminiszter úr talán szintén osztani fog épen gyenge szervezeténéi fogva, tudniillik a dohányzóés nem dohányzó-kocsiknak az eddiginél jobban való respektálását. Magasállású urak természetesen nem ismerik ezt, mert vagy szalonkocsiban utaznak, vagy a legnagyobb revereneziával vannak természetszerűleg a vasúti közegek irántuk. Ámde az utasok kénytelenek gyakran másoknak a kellemetlen illatú dohányfüstjét szagolni, sőt a kalauzok sincsenek abban a helyzetben, hogy eltiltani mernék az utasoknak a dohányzást ott, a hol az tulaj donképen tiltva van. Sőt nálunk, sajnos, a dohányzó ember még a nem dohányzó hölgyeknek érzékét sem respektálja, és — nem tudom, önzés ez, neveléshiány, vagy micsoda, — minden további kérdés nélkül rágyújtanak egy kocsiban, a hol nők is vannak, és esetleg beteg nőt is molesztálnak szivar füstjükkel. Tudok egy esetet, hogy egy ismerősöm már majdnem szót emelt az állomásfőnöknél, midőn egy sorvadásos beteg nő utazott a kassa-oderbergi vasúton és egy hetyke fiatalember rágyújtott; hiába hallotta, hogy köhécselt a szegény beteg, az csak fixirozta a különben beteges szép nőt, de azzal nem törődött, hogy dohányfüstjével molesztálja őt. Ezt a dolgot, t. miniszter úr, kissé erősebben kellene fogni. Nem mi lennénk az elsők, a kik ezt erősebben kezeljük; kövessük e tekintetben Belgiumot és Francziaországot, mert a dohányzó- és nem dohányzó-szakaszok sehol sincsenek oly szigorúan kezelve, mint ez országokban. Távolról sem akarom ezzel azt mondaui, hogy a vasutazásuak ideálja Belgium és Francziaország; épen nem az, de ez az egy momeutum