Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.

Ülésnapok - 1896-431

131. országos filéz 1899. máreziiu 22-én, szerdán. 183 volt, hogy a nemzetiségi üzelmeket éber ellenőrzés alatt tartsa és a külföldet is az igazsághoz híven tájékoztassa. Minden más államban az ilyen nyilvánvalólag államrendészeti feladat a belügyi tárczába szokott soroztatni. Nálunk azonban megtörtént, hogy ez az informáczionális osztály a miniszterelnökség mellé szerveztetett és rendeltetését úgy töltötte be, hogy a mint erről a legközelebbi múltban a legmélyebb fájdalommal meggyőződni elégszer kínálkozott alkalom, a nemzetiségi üzelmekkel szemben való állásfoglalás czéljából megszavazott ezen informáczionális osztály tulajdonkép nem lett egyéb, mint a választásokat TezetŐ és a politikai proskripcziót rendszeresen kezelő oly ügyosztály, a mely a gyűlöletnek minden ingerével bírt és óhajtandó, hogy ezen oldaláról vele végleg leszámoljunk. (Halljuk! Halljuk!) T. képviselőház ! A dolognak evvel a részével sem akarok foglalkozni, hanem foglalkoznom kell a következő ténynyel. Ha egy nem is búcsúzó, hanem elbúcsúzott miniszterelnök, csupán saját politikai reputáczióját mentő tényekkel akar a nagy közönség elé állni, ez ellen nincs szavam; ha azonban egy röpirat kerül a kezembe, melynek minden sora elárulja azt, hogy ezt vagy olyan ember irta, a ki az államnak ezen nyilván államtitkot képező ügyeit maga kezelte, vagy hogy valaki a hivatalos adatoknak teljes birtokában azokat rendelkezésére bocsátotta annak, a ki a röpiratot irta: akkor t. képviselőház, a hallgatás az ilyen kérdésben egyenesen bűn. (Igaz ! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hogy ki irta ezt a röpiratot, azt én nem tudom, de annyit a röpiratból látok, hogy azt báró Bánffy Dezső nem irta, a mennyiben ez korrekt és szép magyarsággal lévén irva, a le styl fait Fhomme szabályánál fogva rá lehet ismerni, hogy ezt báró Bánffy Dezső nem irta. (Derültség a szélső baloldalon.) Annyi azonban kétségtelen, hogy ezen röpirat Íratott nemcsak báró Bánffy Dezső érdekében, hanem a miniszterelnökségnél szervezett ezen informáczionális osztály aktáinak és pedig legbizalmasabb aktáinak teljes felhasználásával. Már most ennek a röpiratnak van egy tendencziája, a mivel a sajtóban is találkozunk, hogy tudniillik egy rettenetesen nagy axióma nyerjen bebizonyítást, a mely szó szerint hangzik akkép, hogy báró Bánffy Dezső volt idáig tényleg a legmagyarabb és a legnemzetibb politikát követő magyar államférfi. T. ház! Hozzám legkevésbbé illenék, nem is vállalkozom arra a szerepre, hogy a múlt kormányokat védőszárnyaim alá vegyem egy ilyen vastag váddal szemben. De ez a röpirat, a melynek egyes passzusaira rögtön rá fogok utalni, ha csak ezzel az axiómával elégednék meg, legfeljebb kaczagó idegeimet csiklandozná egy pillanatra és nem ingerelne arra, hogy e házban felszólaljak. Azonban találkoztam én ezen röpiratban ennek a nagy állításnak a bebizonyítására olyan lényekkel, melyeket a törvényhozás színe elé kell hoznom. Miután azonban ezen nagy emfázissal hirdetett állítással találkozom, röviden csak annyit akarok megjegyezni, hogy szerintem egy poliglott, vagy annyi nemzetiség lakta ország, mint a mienk, helyes nemzetiségi politikát csak úgy követhet, ha elsősorban magát a magyar nemzetet teszi egységessé, tömörré, erkölcseiben példaadóvá, szóval felruházza mindazon tényezőkkel, melyek ellenállásra és arra képesítik, hogy szellemi és erkölcsi preponderaneziájával vonzó erőt gyakorolhasson a többi nemzetiségekre. Ha e szempontból nézzük a Bánffy-politikát, láthatjuk, hogy az ő idejében a magyar nemzet az ő faji egységében is ízekre volt tépve, erkölcseiben vadul el volt zttílve 8 azon az úton állott, hogy elveszítse minden ellenállási és vonzóerejét. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Sokszor említettem, hogy a Bánffy-érán mint egy veres fonal húzódik át az a törekvés, — régebben azt hihettem, hogy öntudatlan, ma már azt mondom, hogy tudatos törekvés, — hogy a magyar faj legszentebb érdekeinek veszélyeztetésével előmozdítsa odaát Ausztriában a német hegemónia elnyomásával a szláv föderalizmust. Ezt régebben többször hoztam szóba. Ma, gróf Tisza István legutóbbi felszólalása után, és számba véve, mennyire módjában állott neki báró Bánffy Dezső politikáját irányítania, teljesen bebizonyítottnak látszik, hogy a Báuffy-éra alatt a szláv föderalizmus eszméje föltétlenül előmozdíttatott. íme a röpirat, a melyben a miniszterelnök még a legapróbb román diákcsinyről is megemlékezik, nem szól arról, hogy ő a tersattói gyűlést, mely valódi konspiráczió volt a délszláv föderáczió ügyében, nemcsak meg nem akadályozta, de az ezen ügyben hozzá intézett interpelláczióra nem is felelt. Nos hát, a ki a nemzetet széttagolta s a magyar faj érdekében levőnek tartotta szláv nemzetiségi politikát támogatni, ne álljon elő azzal, hogy ő a legmagyarabb és legnemzetibb kormányférfiú! (Tetszés a szélső baloldalon.) E röpirat, melynek azért tulajdonítok nagy fontosságot, mert minden betűje elárulja, hogy hivatalos akták nyomán és államtitkok leleplezésével készült, azt mondja egyebek között (olvassa): »A magyar parlament készségesen megszavazta az 50.000 forintot, melyet a nemzetiségi üzelmek ellensúlyozására szolgáló informatív szolgálat berendezése kivánt, Ez 50.000 forin-