Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.
Ülésnapok - 1896-424
424. om&gOB ütés 1899. m&rczinB 13-án, hétfőn. t> nem kizárólag a társadalomra hagyni; (Úgy van! a baV és szélső baloldalon.) mert valamint a jólétnek van joga a fejlődéshez, épúgy a szegénységnek, a nyomornak, a szenvedésnek is van joga az enyhülésre és az enyhítésre, a melyet szorgalmazni, azt hiszem, a kormány legelső feladatainak körébe tartozik. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) A valódi liberalizmusnak egy közös vonása van a keresztény elvekkel, és ez az, hogy a gyengét támogatja, a szegénységet gyámolítja, a szenvedést gyógyítja. Legalább erről az egyről ne feledkezzenek meg azok, a kik át vannak hatva a liberalizmus egyedül üdvözítő hatásának és befolyásának a meggyőződésétől. (Tetszés balfelöl.) A miniszterelnök úr a vallás- és közoktatásügyi kormányzat feladatairól és terveiről szólva kijelenti, hogy kötelességének tartja a kormány megóvni a felekezeti békét és a jó viszonyt állam és egyház között, és egyúttal gondolatjelek közé szúrja be azt, hogy: »a megalkotott intézmények épségbentartása mellett*. Azt hiszem, nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a t. miniszterelnök úr a hangsúlyt épen erre a közbevetett mondatra helyezte, és hogy a miniszterelnök úr a fentartandó intézmények alatt az egyházpolitikai törvények alapján létrejött intézményeket értette. Hátha ez így van, és — a mit kétségbe vonni nem akarok, — a t. miniszterelnök úrnak tényleg szándéka és czéíj a a vallásfelekezetek közti békét megóvni és az állam és az egyház között a jó viszonyt helyreállítani, akkor ezt ilyen keretben és ilyen feltételek mellett létesíteni teljes lehetetlennek tartom. (Úgy van! a baloldalon.) Én határozottan lehetetlennek tartom az állam és az egyháznak, különösen pedig az állam és a katholikus egyház közti jó viszony helyreállítását és konszolidálását mindaddig, a míg meg nem szűnnek azok a sérelmek, a melyeket az egyházpolitikai törvényeken alapuló intézmények szültek és okoznak. (Úgy van! a baloldalon.) A felekezetnélkűliségről szóló törvény magában még nem panacea; ez nem alkalmas arra, hogy a felekezetek közötti jó viszonyt helyreállítsa, már csak azért sem, mert ez legfeljebb irigységnek a szülő oka annyiban, a mennyiben egyik felekezet, a melyik a körülmények által kényszerítve, hívőinek nagyobb számát bocsátotta el kebeléből, mindig irigy szemmel fog nézni arra a felekezetre, a mely más viszonyok között lévén, abban a helyzetben van, hogy hiveit kebelében megtarthatja. Továbbá az állami anyakönyveknek intézménye a maga nehézkességével, a hozzá fűződő zaklatásokkal, az évrőlévre gyarapodó költségekkel és terheikkel, a melyek — eltekintve a közigazgatásitól — a KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. XXI KÖTET. budgetárius része a jelenlegi költségvetés tanusága szerint már az egy millió forintot is túlhaladja, szintén folytonos és kiapadhatatlan forrását képezi az egyenetlenségnek és elégedetlenségeknek. (Úgy van! a baloldalon.) Végre a kötelező polgári házasságról szóló törvény a katholikusok nagy részére nézve mindig a lelkiismereten elkövetett kényszeres erőszak jellegével fog birni. (Úgy van! balfelöl.) T. képviselőház! Mindaddig, míg az ezen törvényekben letett agresszív elvek vagy vissza nem vonatnak, vagy mások által pótoltatni nem fognak, én azt hiszem, hogy az az óhajtott béke, az a teljes megelégedés, az a tökéletes harmónia egyáltalában nem képzelhető. (Úgy van ! Úgy van! balfelöl.) A miniszterelnök úr továbbá kimondja, hogy az egyház jogainak megóvását akarja szorgalmazni. Én azt hiszem, t. képviselőház, hogy ennek a szorgalmazására mindenekelőtt szükséges kerülni mindazon provokácziókat és intézkedések megtételét, melyek látszatát viselnék magukon annak, mintha az állam bármi ezítnen és ürügy alatt az egyházat tanainak szabad hirdetésében megakadályozni, vagy meggátolni szándékoznék. Továbbá, t. ház, a miniszter úr által felállított elvből természetesen folyik az én véleményem szerint különösen a katholikus egyházra vonatkozólag a katholikus alapítványoknak a felekezetnélküli kormány kezelése alól való kivonása, természetesen a főkegyúri jogok tekintetbe vételével. A mennyiben azonban a t. miniszterelnök úr erről nem szólott, talán ezt ő magára nézve magától értetődőnek tekinti ; de én azt hiszem, hogy a kormánypártnak egy tetemes része ezt magából az elvből folyónak nem tartja. Végül a t. miniszterelnök úr minden téren társadalmi tevékenységre utal. Hogy azonban ez bekövetkezzék, szükséges, hogy ezt az állami omnipotenczia bizonyos mértékben való Jefokozása előzze meg, és csak a mennyiben abban azon elvben ezen következmény bennefoglaltatik, csak annyiban tehetem én ezt magamévá. Mert hogyan képzelhető, t. ház, nagyobbfokú intenzív társadalmi tevékenység mindaddig, míg az állami omnipoteucziában rejlő terrorizmus minden súlyával ránehezedik magára a társadalomra? Mert mindaddig, míg az állami akaratnak a kifejezése az a többség, mely ma ennek, holnap annak a befolyása alatt áll, ennélfogva tehát teljesen kiszámíthatatlan, addig, és így még relatív szempontból sem mondható mindig jónak, addig az állami omnipotenczia, melynek bázisa ez az akarat, sokkal több vészt rejt magában, mint áldást. A t. kormány elnök úrnak ezen kijelentése után azonban meg vagyok győződve, hogy az az 2