Képviselőházi napló, 1896. XVIII. kötet • 1898. november 3–november 26.

Ülésnapok - 1896-348

848. oreiágos ülés 1898._november 4 én, péntekem. 45 az oka, még annak is, hogy kiölték szurony nyal, golyóval, filloxerával, pénzzel és a hivatalos visszaélés minden nemével az ellenzéket; hogy a legerősebb tagjai a parlamentnek innen kihaltak és bejöttek helyükbe előttem igen nagyrabeesült és nagyon tisztelt férfiak, a kik azonban a közélet terén semmi névvel sem bírtak; hogy bukni kellett nagy embereknek. Ennek is mi vagyunk okai? Jól mondotta vakmelyik képviselőtársam, hogy ha egy pénzügyminiszter egy, vagy két szótöbbséggel -- melyhez 12 hamis szavazat eshetősége járult — mandátumot elfogad egy országban: ez a parlamenti élet oly elhervadása, elsatnyulása és elveszése, hogy fölötte megáll az embernek az esze. (Igás ! Úgy van! a szélső baloldalon.) Mert még értem azt, hogy ha egy kétségbeeső, de parlamenti tagságra aspiráló honfitársunk azt mondja, hogy akárhogyan jutottam hozzá, de megtartom mandátumomat, mert isten, ember látja, micsoda derék dolog lesz az, ha én országgyűlési képviselő fogok lenni, de hogy egy pénzügyminiszter, a ki az ország egyik elsőrangú kormányszékét foglalja el, szinte hamisnak állítható mandátummal tartja meg a képviselői állást: ez a parlamenti életnek nagyfokú sülyedését, a mandátum becse és tisztasága iránti érzéknek nagymérvű halványulását jelenti. (Igaz! Ügy van! a stélső baloldalon.) No hát, t. ház, nem álljuk mi útját annak — daczára, hogy még a miniszterek között is van egy, a ki mandátumhoz ily módon jutott — semmiben, a mit önök jót akarnak, de egyúttal nem is tűrünk el semmi vádat, a mivel önök bennünket a végből akarnak illetni, mintha mi a kormányt hasznos, hazafias működésében gátolnók. Hiszen szinte lehetetlenség és az embernek rendkívüli módon fegyelmezni kell elméjét, korlátoznia, majdnem békóba vernie szavait és mindazt, a mit elmondani óhajt, csak a legcsekélyebbre szorítani, hogy egy ülésen csak valamit elmondhasson abból, a mit a jelen kormányzattal szemben el kell mondania. De egy dolgot, ámbár még e vita folyamán fel fogok szólalni, még sem hallgathatok el s ez tulajdonkép reaszummálása lesz mai beszédemnek. Azt mondtam és azt mondom, hogy a mai kormányzat a felelős a mi közéletünk elvadulásáért, társadalmi életünk elzülléséért. Nem pusztán csak azokból vonom le arra a konzequenéíát, a miket elmondtam, de levonom a mindennap és minden pillanatban kéznél levő és felemlítésre méltó jelenségekből. Legközelebb, t. képviselőház, a magyar állami tisztviselők összegyűltek és a saját bajuk, anyagi exisztencziájuk orvoslása érdekében tanácskoztak. Elmondták, hogy bizony a t. kormány a milyen mértékben alkalmas médium lesz arra, hogy az osztrákok javára kihasználtassa magát és ezt a szerencsétlen országot, épen olyan közönyös és sivár magával az államkormányzat legfőbb tényezőivel, az állami hivatalnoki karral szemben. (Zaj, Halljuk! Halljuk!) Ezek felpanaszolták a helyzetüket. Hogy mer panaszkodni egy nyomorult pária, a ki nem egyéb, mint egy állami hivatalnok; hogy meri felhánytorgatni nyilvános gyűlésen azt, hogy nem birja eltartani családját abból a fizetésből, a mije van, miért mer oly öntudatosan megnyilatkozni, hogy nekem is szükségem van az állam és az ország támogatására? Hogy mernek ezek a hitvány páriák kérelemmel járulni Magyarország miniszterelnökéhez és kormányához, hogy rajtam segítsenek, mert családom exisztencziája kívánja ezt? A magyar miniszterelnök, báró Bánffy Dezső úr, hát először nem is fogadta a küldöttséget, mert bizonyosan rosszul érezte magát, hogy állami hivatalnok mer beszélni, hiszen oly tűrhetetlen még az ellenzéki képviselő beszéde és panaszkodása is és még ez a nyomorult államhivatalnok mer panaszkodni sorsáról és meri szavát felemelni a kormánynyal szemben! Ne mosolyogjon a miniszterelnök úr, hanem szégyelje magát, mert azt mondta a hivatalnoki kar vezetőjének, hogy az urak nem szoczialisták, hogy úgy merjenek nyilvános ülésen beszélni; ne követeljenek, hanen kérjenek és rimánkodjanak. Különben is az ország helyzete nem olyan, hogy önökön segíthessünk. Jól nevelt és ildomos emberek, ha már a sorsukon nem bírnak segíteni a kérelmezőknek, legalább megvigasztalják egy kézszorítással és ők maguk is felpanaszolják; hogy ha volna helyzetünk hozzá, ha az ország sorsa megengedné, tennénk az érdeketekben, de lelkűnkön viseljük sorsotokat. Hanem ridegen, siváran, minden jó izlést visszataszító modorban elutasítani egy nagy államhivatalnoki kar vezetőjét, (Ügy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) ez, t. képviselőház, rávall báró Bánffy Dezső miniszterelnök úrra; rávall erre a kormányra, a mely ma előttünk áll. Mert, t. képviselőház, az az állami tisztikar, az tulajdonképen az a gépezet, a melynek szabatos, rendes, egészséges^működésén nyugszik az állam egész kormányzatának nagy ténykedése. Ott minden ember egy-egy része annak a nagy gépezetnek; ha az a rész betölti a maga hivatását, teljesíti a maga funkczióját, akkor az a gép mozog és végzi munkáját szabatosan, hasznosan és áldásosán az egész ország és az ország összes polgárai számára. A t. miniszterelnök úr azonban ezeket az országra nézve nálánál sokkal hasznosabb elemeket ridegen, siváran utasította vissza. Hát, t. ház, mit méltóztatnak gondolni, hogy ez pusztán annyit jelent arra az állami hivatalnokra nézve, hogy ne várj semmit, az