Képviselőházi napló, 1896. XVIII. kötet • 1898. november 3–november 26.
Ülésnapok - 1896-359
236 8 *®' országos ülés 1898. november 17-én, osfitSrtSkSn. merően és minden katonai kötelességgel szemben, nem átall belemagyarázni olyat, a mit a király nem mondhat és nem akarhat, mert akkor a király nem fellebbenti, hanem széjjeltépi azt a fátyolt, a melyet rátettünk a múlt időre, a minek jeléül mi hűséggel és lojalitással emlékezünk meg mindig a koronáról és hozzátartozóikról a házban. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Én kötelességemet véltem teljesíteni, mikor mindezt elmondtam, és midőn újólag titakozom e sérelem ellen, kérem az igen tisztelt ház többségét, méltóztassék tekintetbe venni azt, hogy e kérdésben a nemzeti becsületről és nemzeti önérzetről van szó. És ha önök utálattal fordultak el azon gyilok elől, mely egy nemes szívet talált, forduljanak el utálattal azon gyilok elől is, a mely azt czélozza, hogy a nemzet önérzetét szíven döfje, hogy a nemzetet megalázza. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Mert ha ezt eltűrjük, akkor száz lépést talán még tovább vánszoroghat a nemzeti önérzet, de azután meghal. Kérem, hogy e tárgyat tűzzék ki napirendre. (Helyeslés a szélső baloldalon. A szónokot a szélső baloldalon többen üdvözlik.) Elnök: Barabás Béla! Barabás Béla : T. képviselőház! A szégyen pirja futja el arczomat, (Halljuk! Halljuk!) mikor ebben a tárgyban kell itt szavunkat felemelni. Már az ülés kezdetétől fogva ránehezedett erre a házra egy komor gondolat; ránehezedett a lelkiismeretekre egy aggodalom. A mi lelkünkben háborog ez: az önök lelkében ez az aggodalom hallgat. De egyet jelent ez a keserű és mély érzés mindegyikünknek szívében, mert tudjuk azt, hogy nemzetünkön egy végtelen nagy szégyen, egy elkeseredett küzdelem végén egy meggyaláztatás esik. (ügy van! a szélső baloldalon.) Szomorú jutalmazása ez a nagy, nemes, önfeláldozó és lojális magyar nemzet hűségének. Ezt kellett megérnünk, hogy Hentzi szobrát ma oda állítják az iskolába tantárgyként, buzdítóként, lelkesítőként arra, hogy a magyar szégyelje hazáját, szégyelje azt, hogy magyar és csak az előtt hódoljon, a ki hazaáruló. (Úgy van! a balés szélső baloldalon.) Hallottam hírét egy özvegy asszonynak, a ki szeretettel ölelte keblére gyermekeit, (Halljuk ! Halljuk!) az özvegy asszonynak volt férje, aki a gyermekeknek mostoha apja volt. A mostoha apa távol járt s egy éjszaka, midőn az anya és gyermekek együtt voltak odahaza, garázda rablók, istentelen kezekkel, gyilokkal törtek be a család hajlékába, elrabolták okmányaikat, pénzüket, kincsüket s a gyermekek szemeláttára keresztüldöfték az édes anyának szívét. A gyermekek lelkületében ott van a gyilkos rémítő képe s a mostoha apa, a ki a fejlődő gyermekeket fegyelem alatt akarja tartani és riasztani akarja folytonosan, hogy akarata teljesüljön, megfesteti a gyilkosnak képét, oda akasztja a szobiba. A fejlődő gyermekeknek néma megadással tfírniök kell azt, hogy íme ez volt anyátok gyilkosa. Múlnak az idők, az a kép avul; azt a képet feledésnek moha kezdi beleplezni és akkor a mostoha apa leakasztja a falról, megigazíttatja a képet, arany rámával veszi körűi és kényszeríti a gyermekeket, hogy csókolják meg anyjuk gyilkosának a képét. (Élénk tetszés és taps a bal- és szélső báloldalon. Nagy zaj. Elnök csenget. Felkiáltások a szélsőbalóldalon: Ezt teszik önök! Szégyen ! Gyalázat! Szégyéljék magukat! Derültség jobb/elől.) Olay Lajos: Az nem magyar, a ki ezen nevet, az német! (Nagy zaj.) Elnök: Olay Lajos képviselő urat rendreutasítom, tessék a szónokot kihallgatni. Olay Lajos: De mikor nevetnek! A ki nevet ezen, az nem magyar! (Nagy zaj.) Elnök: Kérem a képviselő urat, ne akarja regulázni, hogy ki hogyan viselje magát! Barabás Béla: Nem nevezem meg a mostoha apát, a gyilkost, ha akarják ismerni, forgassák történelmünk lapjait, hanem az édes anya, az hazám volt s a gyermekek az én szegény árva nemzetem. (Helyeslés és tetszés á balés szélső baloldalon.) Én a vértanuk városának vagyok fia, ott egy emlékszobor emelkedik, az én lelkületem gyermekkoromtól oda van tapadva ahhoz a fűszálhoz, a melyen a tizenhárom hős tábornoknak vére kiontatott. Ezeknek emlékére a. nemzet közadakozásából, a nemzet szíve dobbanásából létrejött egy remek emlékoszlop és azt ezelőtt évekkel leleplezték. A magyar nemzet hős tábornokai, megdicsőült vértanúi emlékszobrának leleplezéséről volt szó. Ott volt mindenki. Elvitte oda az édes apa a fiát és azt mondta neki: Fiam, nézd meg ezt a szobrot, tanulj ezektől az alakoktól, mert »romlott szív és romlott elme, kit honának hő szerelme szép tettekre nem hevít.« (Élénk tetszés a szélső baloldalon.) S oda vitte az édes anya is gyermekét és az anyai csókok melegével lehelte a gyermek szívébe a szabadság érzetét. (Tetszés.) S ott együtt imádkoztatta el vele: »Édes hazám, szivemből szeretlek, mint jó anyát a kedves, hű gyermek és szivemnek irántad ez hő imája; áldás a honra, Istenem, áldásod rája!« (Éljemés a szélső baloldalon.) S oda ment a nemzetnek ifjúsága, térdeikkel érintették a szabadságnak azt a szent oltárát, ott fogadták meg, mint az ifjú Hannibál egykoron: hazámhoz hű leszek s a ki bántja, — ellene! (Tetszés a szélső baloldalon.) Oda kellett volna mennie minden embernek a kinek lelkében az ősök iránti buzgalom hevül, s ott kellett volna hogy kérje a nemzetek hatal-
