Képviselőházi napló, 1896. XVIII. kötet • 1898. november 3–november 26.
Ülésnapok - 1896-357
202 Sí57- 01 *8zágos ülés 1898. november 15-én, kedden. tűnik fel, ha közvetlen utána felszólalni bátorkodom ; azonban teszem ezt két kötelességnél fogva, azért, hogy egy parlamenti szólásmódot használva, majdan adandó szavazatomat indokoljam, de azért is, hogy a vita folyamán elhangzott némely megjegyzésre reflektáljak. (Halljuk! Halljuk!) Az érvekben gazdag argumentácziók után, talán nem használok rossz kifejezést, ha azt állítom, hogy a kormánypárt részéről elhangzott beszédek közül a magam részéről a legveszedelmesebbnek Krístóffy József t. képviselőtársam azon felszólalását tartom, a ki azt a veszedelmes elvet állította fel, hogy az 1867: XII. törvényczikk 68. §-ában az önálló vámterület iránti intézkedési nem foglaltatik benn imperative. Kivált beszédjének két passzusa kötötte le figyelmemet. Az egyik így szól (olvassa): »Abban minden oldalon egyetértünk, hogy ha a szövetség megkötése a törvény 61. §-ában előírt módon nem sikerül, az országnak a 68. §-ban biztosított önálló törvényes intézkedési jogát kell igénybe venni. Itt azonban diametrális irányban eltérnek utaink, mert míg mi, ezen az oldalon, azon meggyőződésben élünk, hogy az önálló rendelkezés annyit tesz, mint szabad akaratunk szerint cselekedni, addig az igen tisztelt függetlenségi párt — és erre az álláspontra látszottak átsiklani az igen tisztelt nemzeti párt egyes szó nokai is — ezzel szemben azon állítást szegzik a többség ellen, hogy a kiegyezés alkotói a 68. §-ban nem Magyarország szabad rendelkezési jogát, hanem az önálló vámterület és gazdasági különválás kényszerét helyezték el még azon esetre is, ha ezen kényszer az országnak gazdasági és politikai kárával is járna.« A másik a következőkép szól (olvassa): »Sokszor hallottam azt az állítást koczkáztatni^ hogy az igen tisztelt függetlenségi pártnak ebbeli eljárása nem kelti azt a véleményt, mintha lojális és őszintén alkotmányos harczot akarna megküzdeni, mert az esetben, vagy azt mondaná, hogy ő az 1867 : XII. törvényczikket minden intézkedésében és mindenkor rossznak tartván, azt most ex asse elvetik, vagy pedig azt, hogy a mennyiben az ország önrendelkezésijogátvisszanyerte, elfogadható okokkal fogják bizonyítani, hogy a vámsorompó felállítása többet ér a szabad forgalom fentartásánál, és hogy ebben őt, a kisebbséget, az orBzág közvéleménye is támogatja. E helyett azonban az igen tisztelt függetlenségi párt, a mint azt Bartha Miklós és Mezőssy Béla t. képviselőtársaim is tették, Deák törvényét veszi kezébe, a melyet eddig elutasított, igyekszik megvetni lábait azon közjogi alapon, a melyet eddig felforgatni törekedett.« Elég sajnos, hogy ránk, a kik mindig a 48-iki törvények érvényesítésére törekedtünk, az a súlyos feladat is járul, hogy egyik kezünkkel még az 1867-iki törvényt is védelmeznünk kell. Hogy Krístóffy t. képviselő úr e veszélyes argumentácziójára nézve egy képet használjak, visszamegyek arra az időre, a melyben 8, mielőtt teljes hivatottsággal a képviselői pályára lépett, egyik vármegyében a főjegyzői széket foglalta el. A főjegyzői állás valamikor igen nevezetes volt, mert régente azt mondták, hogy a vármegyében csak egyetlen okos ember van, a főjegyző, a kit akkor elneveztek a vármegye eszének. Később, a mikor már az okos emberek megszaporodtak a vármegyében s a főjegyzőtől csak jobb, stiláris képességet kívántak, elnevezték a vármegye tollának. Ismét később, midőn a főjegyzőnek csak az volt a hivatása, hogy a jól-rosszúl hozott vármegyei határozatokat védelmezze és megindokolja, akkor már rendesen ezt a kifejezést használták vele szemben : a vármegye nyelve. Hát a nélkül, hogy személyében sérteni kívánnám t. képviselőtársamat, akkor, mikor ilyen veszedelmes elvet állít fel és gróf Apponyi Alberttal, Horánszky Nándorral, Hódossy Imrével és a függetlenségi és 48-as párt véleményével szemben a törvényt így kiforgatni iparkodik a maga értelméből, az kétségtelenül nem nevezhető egyébnek, mint valóságos nyelveskedésnek. (Úgy van! a szélső baloldalon.) A mi a miniszterelnök úrnak ebben az egész elfoglalt álláspontját és viselkedését illeti, én részemről abban találok az 8 személye és eljárása ellen legnagyobb kifogást, hogy ő akkor, mikor a 67-iki törvény védelmére kellett volna minden erejét fölhasználni, nem tartotta szükségesnek határozottnak lenni és előbb kimondott elvei mellett helyt állani. Talán ismét nem lesz felesleges, ha valami ázsiai államnak a példáját idézem fel, mondjuk Japánét, a hol egyalkalommal szintén ilyen törvénybe ütköző eljárást kívántak folytatni és ez iránt törvényjavaslatot terjesztettek az országgyűlés elé. A nemzet törvényes képviselete, hozzájárulván még az utczának a támogatása is, határozottan ellenállt ezen törvényjavaslat törvényerőre emelésének és megmozdított minden követ, hogy azt meghiúsítsa. Az uralkodó, a ki abban az államban a legfőbb végrehajtó hatalmat képviselte, szintén mellette volt ezen javaslat törvényerőre emelésének, azonban tanácsadói félrevezették és olyan színben tüntették fel a dolgot, mintha tulajdonképen nem volna helyes a törvényjavaslatot ellenzőknek az álláspontja. Akkor azután egy államférfiú, a ki már nyugalomba vonult, az uralkodónál kihallgatásra jelentkezett. Az uralkodó őt mindjárt beléptekor ezzel támadta meg : »Hallom, ön is izgat ezen törvényjavaslat ellen!« Az illetőnek volt erkölcsi bátorsága még az uralkodóval