Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.
Ülésnapok - 1896-345
356 3 * 5, országos ülés 1898. október 28-án, pénteken. hogy, mintán nem tehetne nagyobb szolgálatot ennek a szegény magyar nemzetnek, hagyja el a miniszterelnöki széket, menjen Bécsbe. Hiszen roppant ügyes diplomata, ott Goluchowsky külügyminisztert könnyen kitolhatná a székéből és helyébe ülhetne, (Élénk derültség a szélső baloldalon.) Különben a miniszterelnök úr nem is tehet róla, hogy osztrák betegségben szenved. Megengedem, hogy tősgyökeres magyar szülőktől származik, de bizonyára valami osztrák dajkától szopott, (Zajos derültség a szélső baloldalon.) és annak a teje a magyar vért mind kiölte belőle, mert én épen nem tapasztalom, hogy csak egy csöppentés magyar vér lüktetne a szívében; minden tette azt igazolta mindig, hogy testestőllelkestől osztrák. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hogy pedig nem magyar hazafi a t. miniszterelnök úr, azt tapasztalatom alapján mondhatom. (Halljuk! Halljuk!) Először is, mikor az a nagy csapás érte a magyar nemzetet, hogy a nemzetnek legnagyobb fia, a kit a nemzet igen nagy része a nemzet atyjának nevezett, a halhatatlan emlékű Kossuth Lajos meghalt Turinban, mikor a nemzet közvéleménye, nem a hivatalos Magyarország, mert az félt tőle, hanem a nemzet közvéleménye követelte a hullának hazahozatalát, hogy itt a nemzet magyar földbe helyezze el annak porait, akkor a képviselőház egy határozatot hozott, hogy testületileg résztveaz a temetésen és az elnöknek vezetése alatt fog megjelenni. Mit tett akkor a t. miniszterelnök úr? Azt, hogy mivel osztrák szíve nem engedte hogy magyar legyen, megszökött Erdélybe ürügyek alatt, és akkor szökött meg, mikor a nemzetnek minden igazán szerető fia, a ki csak tehette, a ki csak anyagi áldozattal jöhetett is fel, feljött, hogy legalább az utolsó tisztességet megadja azon férfiúnak, a kinek köszönhetjük a mostani új alkotmányt. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) De magyar hazafiságának második jelét adta a t. miniszterelnök úr Zágrábban, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) mikor elment oda a magyar király. Ott volt katonasága, volt honvédsége, volt rendőrsége, de az mind olyan volt, mint a süketfajd. Maga a miniszterelnök úr is, se nem hallott, se nem látott, a nemzeti lobogót elvitték a Jellasich szobrához, ott zsiviózták az osztrák császárt, de azt nem akadályozta meg senki, hogy ott elégessék a magyar lobogót, valamint a diadalkapunál az oda betűzött lobogókat vasúti munkásoknak kellett megmenteni, hogy onnan a horvát ficsurak le ne tépjék. És mit nyertek ezek a szegény munkások ezért az áldozatkészségért, hogy a nemzet becsületét megmentették, hogy nem engedték a zászlókat letépni ? Börtönnel lettek büntetve. (Felkiáltások a baloldalon: Gyalázat!) És a képviselőházban mit mondott a t. miniszterelnök úr, mikor itt kérdőre vonatott azért, hogy miért történtek ezek a dolgok, hogy a magyar király jelenlétében a magyar alkotmányt és a magyar nemzet jelvényeit megsértik büntetlenül, hogy miért tűrte azt ott a miniszterelnök úr? Hát egész naivúl, nevetve, mint a hogy szokott, elmondta, hogy hiszen az csak három különböző színű darab rongy volt, a mit elégettek. Sajnálom, hogy nincs idebent, mert megtanítanám arra, hogy mi az a nemzeti zászló. Megtanultam gyermekkoromban, szívemben él most is, el fogom mondani azt a költeményt, a melyet Erdélyi Jánostól tanultam. (Halljuk ! Halljuk!) sHáromszínű zászló lobog Fuvalmi szárnyakon, Légy üdvöz óh, kit ez jelent Szivem szerette Hon. Légy üdvöz és virulatos Te ősi szent haza, Kit honfivér három szine Alatt oltalmaza. E hon-szivárvány mig egünk Borulatán lobog, Addig e sziv mindig feléd És csak feléd dobog.* (Hosszas éljenzés. Egy hang balfelöl: Holnap elmondatjuk Bánffyval! Élénk derültség.) Mennyire folyik még magyar vér az ő szívében, azt igazolja a közelmúlt márczius 15 ike, midőn minden áron állást foglalt ezen nemzeti ünnep ellen, a melyet ötyen év óta a magyar nemzet közvéleménye ünneppé szentelt. Azért, hogy Bécsnek kedvébe járjon, április 11-ikét a törvényhozásban ünnepül keresztül hajtotta. De azért az ötvenéves évfordulója márczius 15 nek megmutatta azt, hogy még oly inpozánssúl egyszer sem ülték meg, mint az idén. Budapesten Kossuth temetése óta annyi nép össze nem gyűlt soha, mint márczius 15-én, hogy demonstrálhasson április il-ike ellen. Hiába a törvény, uraim! A hivatalos Magyarország meg fogja azt a napot ünnepelni, mert kénytelen, de a nemzet közvéleményéből sohasem fogja kiirtani sem a Bánffy-kormány, sem bármely utána következő márczius í 5 ének megünneplését. (Úgy van! Úgy van! a szélső haloldalon.) Hát a Vaskapunál kidomborúlt-e a magyar nemzet önállósága, szuverenitása? Ott az osztrák császár volt jelen, az nem volt a magyar király ; ott voltak a szolgák, de semmit nem tudunk arról, hogy Magyarország önállósága ki lett volna domborítva, pedig Magyarország adta a pénzt, Magyarország munkásai dolgoztak ott! De ott nem ismernek, hiába! Mert ott volt báró Bánffy Dezső, a ki nem tudja a magyar nemzet jellé-
