Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-338

338. országos ülés 1898. október 19-én, szerdán. 203 mert be kell ismerni, hogy minden alkotmányos országban a költségvetés tárgyalása az egyedüli alkalom, a mikor az országnak minden valódi, vagy vélt sérelmét meg kell beszélni. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) És a ki azt mondja, hogy a költségvetés tárgyalása körüli ezen felszólalások üres, meddő beszédek, annak nincs igaza, mert ha megnézzük a mi törvénykönyvünket, megkeressük abban a legbecsesebb alkotásokat, s azután visszamenőleg megtekintjük a költségvetési vitákat, azt fogjuk látni, hogy azoknak eszméi a költségvetési előzetes vitákban merültek fel. (Igaz! Úgy van! a szélső bal oldalon.) És ha ezen, leginkább ezen padokról fölmerült eszmék akkor, a mikor azokkal előhozakodtunk, nem fogadtattak is el, mégis, mikor azt az eszmét kicsit pihenni hagytuk, látjuk, hogy szép csendesen kisajátitgatja azokat a kormány, és törvénykönyvünkben helyet foglalnak. De ettől eltekintve sem igaz az ellenzék ellen emelt az a vád, és pedig azért nem, mert hogy a multakban nekünk költségvetésünk nem volt, annak egyenesen a kormány volt az oka, a mely helyes napirendet adni sohasem tudott. Hiszen mit látunk, különösen mióta a Bánffykormány ül az ország nyakán? (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Látjuk azt, hogy az ülésszak szünet után szünetből áll. Másutt a szüneteket töltik ki valami kedves dologgal, itt a munkaidőt töltik ki szünetekkel. Ujabban, t. ház, nem ezzel az ellenvetéssel találkoztunk, hanem azzal, hogy mint a pénzügyminiszter úr mondta, a költségvetésnél fontosabb feladatokat kell megoldani a januárig hátralévő időben. T. miniszter úr! Én elhiszek mindent, kit igaznak, kit nem igaznak. De abban az állításban még sem értem a logikát, hogy azért ne tárgyaljuk a költségvetést, mert tárgyalhatnánk mást, a mit azonban szintén nem méltóztatnak tárgy altatni. (Tetszés a szélsőbalon.) Hisz mi épen azt sürgetjük, hozzák elénk, tűzessék tárgyalásra valahára azokat a kiegyezési javaslatokatokat, a quótára való megállapodásokat; de önök következetesen megtagadják ennek a napirendre tűzését. Bujkálnak vele. T. ház! Szokatlan jelenség, hogy már négy hóval az év lejárta előtt — mert hisz az expozé szeptember 9-ikén hangzott el -- bejelentik az indemnitást. Szokatlan az is, bár úgy látszik, kezdünk már hozzászokni, hogy egyenesen egyharmad évre kérik azt. Hát nem a ház budget jogának kijátszása ez ? Hát miért nem kérik miudjárt az egész évre ? Kényelmesebb volna s ugyanannyi erővel ezt is meg lehetne csinálni s a budgetjogon sem esnék több sérelem. Hisz a jogsérelem nem olyan mint az egyéni sérelem, a hol nem mindegy, valakin kisebbet, vagy nagyobbat ütnek-e: a jogsérelem egyforma, ha kisebb, ha nagyobb. (Helyeslés a szélsőbalon.) A jog — bár mi sérelem ejtessék rajta — elvérzik sérelmében. Azt is mondta tegnap a miniszter úr, tegyük túl magunkat azon a felfogáson, mintha az indemnitás bizalmi kérdés volna, hanem nézzük azt tisztán pénzügyi szempontból ; másutt is így fogják fel. Az appropriácziónál van annak helye. Csakhogy más alkotmányos államokban nem kérnek ám négyhónapos indemnitást; Francziaországban például tíz, utóbbi időben húsz napra engedik meg. De ettől eltekintve, ha bizalmi kérdés az appropráczió, hogy tudniillik a kormányt felhatalmazzuk-e a rendes költségvetéssel való élésre: még inkább bizalmi kérdés az, hogy megadjuk-e azt a jogot, hogy a kormány költségvetés nélkül kormányozzon négy hónapig! (Úgy van! a szélső baloldalon.) Egyébként érdekes, hogy a pénzügyi bizottság elnöke, mikor kérdőre vonták, miért vették elő az indemnitást annyira en carriére, azzal mentegetődzött, hogy a bizottságban és a házban az indemnitást sohsem pénzügyi, hanem mindig bizalmi szempontból szokták tárgyalni. A pénzügyminiszter tehát pénzügyi, a pénzügyi bizottság elnöke pedig bizalmi kérdésnek jelenti ki az indemnitást. Hogy fér össze ez a két különböző felfogás? Az én felfogásom szerint igenis a bizalom kérdése az, melyet elsősorban tárgyalnunk kell az indemnity javaslatnál. Ha visszaemlékezünk arra, mikor Wekerle Sándor a miniszterelnöki széket elfoglalta s azt a kijelentést tette, hogy a 67-es közjogi alap olyan, melyet sem tágítani, sem szűkíteni nem lehet, ez a kijelentés, hogy tágítani nem lehet, mekkora felzúdulást keltett. Azt mondták, hisz ez a kijelentés egyenes negácziója az ország önállóságra való törekvés jogának, egyenes negácziója a nemzet legbecsesebb aspirácziói megvalósításának. Bezzeg nem ilyen kijelentésekkel állunk most szemben, t

hanem tényekkel, melyek ezt a különben szerencsétlenül megalkotott kiegyezési alapot a lehető legszűkebbre akarja összeszorítani, a minek fejébon aztán négy hónapra szóló indemnityvel kívánják a nemzettől és kívánják tőlünk a bizalmat. Tegnap a pénzügyminiszter úr felszólalásában arra tanított ki minket, hogy a quóta emelése vagy nem emelése nem a mi dolgunk, hanem a többség dolga. Hiszen, ha igazi alkotmányos alapon mozgó kormányférfiakkal és hátuk megett ülő többséggel állnánk szemben, azt mondanám: ebben igaza van. így azonban gondolja meg a t. pénzügyminiszter úr, vájjon igaz lesz-e ezen kijelentése s vájjon nem az fog e bekövetkezni, hogy majd nem itt állapítják mégse*