Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.
Ülésnapok - 1896-336
336. országos Illés 1898. október 17-én, hétfőn J65 rendelkezésről szóló javaslatokat, valamint tessék benyújtani a quótära vonatkozó megállapodásokat? Miért teszi azt a magyar kormány, hogy a mit a törvény neki rendel, nem csinálja meg, hanem ezzel szemben előáll az indemintással és biztosítani akarja magának további négy hónapra a kormányzati szabadságot és az országgyűlésnek esetleges feloszlatását tetszésszerinti időre. Senki meghatalmazást másra nem adhat, mint csak arra, a mire vonatkozó intézkedési jog az ő hatáskörébe tartozik, A quótaarány megállapítása — a legmélyebb fájdalommal konstatálom ezt, de tényleg így van — az 1867 : XII. törvényczikk szerint nem esik kizárólag a magyar törvényhozás hatáskörébe, hanem az Ausztriával, mint másik államféllel való szerződésnek, illetőleg kölcsönös alkudozásnak a tárgya. Addig, míg ez az arány megállapítva nincs, a delegácziók sem tárgyalhatnak, mert azoknak a mennyi ségét a törvény alapján meg nem állapíthatják. Megszavazni egy felhatalmazást arra, hogy január 1-én túl is közösügyi költségeket szedessen a kormány a nélkül, hogy az arány meg volna állapítva, egyszerűen törvényszegés és semmi egyéb, mint egy quótaprovizórium, mely az 1867 : XII. törvényczikk szerint nem létezhet. Hogy ez a dolog minden kétségen kivü'l áll, arra nézve méltóztassék megengedni, hogy felolvassam magát a törvényt. Az 1867 : XII. törvényczikk 18. §-a ezt mondja (olvassa): »Ezek azon tárgyak, melyeknek a fentirt módon közössége a pragmatika szankezióból folyónak tekintetik. Ha ezekre nézve mindkét fél egyetértésével megtörténik a megállapodás: kölcsönös alku által előre kell meghatározni azon arányt, mely szerint a magyar korona országai a szankczió pragmatika folytán közösöknek elismert ügyek terheit és költségeit viselendik.« Tehát előre kell meghatározni az arányt, s addig nem lehet azon költségek felett rendelkezni. De még világosabb ez a törvény 41. §-ából. Ez azt mondja (olvassa) : »Az ily módon megállapított költségvetés többé az egyes országok által tárgyalás alá nem vétethetik, hanem köteles mindenik azon arány szerint, mely — a jelen határozat 18., 19., 20., 21. és 22. pontjaiban körülírt módon — előre megállapíttatott, a közös költségvetésből reá eső részt viselni.« Tehát arra, hogy közösügyi költségek Magyarországon beszedhetők legyenek, a jelenleg élő alkotmány szerint szükséges, hogy előzetesen a quóta-arány meg legyen állapítva, hogy a delegácziók a quóta mennyiségét számszerűleg is megállapítsák; csak azután lehet azt a költségvetésbe beilleszteni. Oly meghatalmazás tehát, mely a quóta-arány megállapítása nélkül, a delegácziók határozata nélkül, költségvetési úton akar fedezni közösügyi kiadásokat, az 1867: XII. törvényczikk szerint egyszerűen nem lehetséges. Önök alkották ez alkotmányt, önök védelmezik, önök mondják mindannyiszor, hogy megmásíthatatlan. Én már csak azért is utalok erre, hogy mint függetlenségi ember konstatáljam, hogy az 1867 : XII. törvényczikk rendelkezései még ez állapotra nézve is lehetetlenséget tartalmaznak és már ezért is niegváltoztatandók. (Helyeslés a szélsőbalon.) Ismétlem, a közösügyi költségek tekintetében lehetetlen a meghatalmazást megadni, mert azon törvények, melyek alapján az eddigi költségek szedettek, jövő évi január 1-én hatályukat vesztik. Már pedig arra felhatalmazni a kormányt, hogy oly költségeket szedessen, melyek törvényben megállapítva nincsenek, még a magyar parlamentben sem lehet. Minthogy pedig e költségek előzetes aránya sincs megállapítva, kérdem a miniszterelnöiiöt, mért nem teszi meg, a mit az alkotmány előír? Miért nem nyújtja be a quótára vonatkozó javaslatait? Miért nem teszi azt, hogy a költségvetést letárgyaltassa? A költségvetés letárgyalására nézve lehetnek aggodalmai, hogy az január 1-éig nem fog megtörténni. De már a qtiótára nézve egész máskép áll a nóta. S erre nézve, mert különös bizalmatlanságomnak ez egyik fő oka, rá kell térnem a tények történeti sorrendiére. Széll Kálmán képviselő úr azt hiszi, nem helyes az indemnitást bizalmi szempontból tárgyalni. Legyen neki hite szerint; de méltóztassék megengedni, hogy az indemnitás az appropriácziós törvény prolongáczióját is jelenti; nemcsak a költségvetést involválja, hanem azt is, hogy annak a kormánynak szavazom meg, mely a költségvetést kezeli. Már pedig az appropriácziós vita csakugyan bizalmi kérdés és azért kétségtelenül különös volna megadni az appropriáczió prolongáczióját annak a kormánynak, melynek magát az appropriácziót megtagadom. Ha minden parlamentben joggal tekintik az appropriácziót bizalmi kérdésnek, fokozottabb mértékben az az indemnitás. Mert ott legalább rendszeresen letárgyalt költségvetésre adom meg a felhatalmazást, míg itt le nem tárgyalt, az alkotmányos tényezők hozzájárulása nélkül keletkezett költségekre adok a kormánynak felhatalmazást. (Igás ! Ügy van! a szélső baloldalon.) Már most rátérek arra, hogy az igen tisztelt miniszterelnök úr épen azért érdemel nemcsak részünkről, hanem az ország minden lakosa részéről fokozottabb mértékű bizalmatlanságot, mert azokat a quótajavaslatokat nem terjeszti elő. Ez az, amiért az ő eljárását le kell, hogy leplezzük, mert a mi egész szerencsétlenségünk, ezen évek óta tartó bizonytalanság, az ő egyéni
