Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-323

828, országos ülés 1898. szeptember 10-én, szombaton. S9 szag színe elé tárva és a melyek okai ezen parlamenti helyzetnek, a mely előtt állunk, hogy egy napirendi vitát napokig húzunk. Egyetlen mozzanata a tárgyalásoknak azonban az ország színe előtt teljesen kitűnik, hogy soha, mióta az 1867. törvény czikk megalkottatott, soha a »Gresammt monarchia« eszméje mellett oly hatalmas fegyverekkel nem küzdöttek Ausztriában, mint jelenleg és e küzdelemmel szemben csak engedékenységet, és látszólagos ellenállásnak csak feltüntetését tapasztaljuk Magyarországon (Helyeslés a szélső baloldalon.) Pedig a politikai életben és ily nagy politikai küzdelmekben ki vannak zárva a Massonok és Kobinettik, a kik előre megállapítják egymás között, hogy mikor melyikük vágatja magát földhöz. T. ház! Nem tud az ország semmit azon czélokról, a melyeket Bánffy Dezső miniszterelnök úr elérni akar. Én nem akarok ellentéteket feltüntetni, de a midőn a beszédeket sorra egymás mellé helyezzük, akkor tűnik ki, hogy: »Kitakar, betakar, azt sem tudja mit akar.« Vagy megállapodott báró Bánffy Dezső miniszterelnök úr osztrák kollegáival, vagy nem. Ha megállapodott, miért titkolja a megállapodást, ha pedig meg nem állapodott, akkor miért terjesztetett elő a pénzügyminiszterrel egy oly expozét, a mely a legrózsásabb színben tünteti fel az ország helyzetét és még 40.000 forint fölösleget mutat. Ez, ha nincs megállapodás, odaát egyenesen elősegíti azon irányzatot, a mely Ausztriában uralkodik és a mely a társadalom minden rétegét felkorbácsolja, hogy Magyarországgal szemben előnyöket, politikai és gazdasági jogokat szerezzen magának. Ausztriában a czélból, hogy Magyarországot megrövidítsék, gróf Thun és Kállaytól kezdve le egészen a Reiehsrath csapos legényéig Lueger-ig, a yidéki városok közgyűlései ég népgyűlései mind ama mozgalom élén állanak, mely Magyarország tönkretevését tűzte ki ezélúl. És ezzel szemben báró Bánffy Dezső miniszterelnök teljesen titokban tartja az ország előtt a maga szándékait és terveit, és a midőn így teljesen beavatlanúl áll az ország az ő tervei és czéljaival szemben, nem csoda, ha azt tételezi fel, hogy az ő akarata teljesen azonos azzal, a mit osztrák minisztertársai akarnak. Mit sem tudunk, semmi sincs tudomásunkra hozva abból, a mi terveztetik. Micsoda könnyelműség az, hogy a miniszterelnök úr a ház színe elé mer lépni 18 törvényjavaslattal, és azok minél előbbi letárgyalását követeli a pénzügyminiszter, a midőn semmi garancziát sem tud nyújtani az iránt, hogy mi történik majd azokkal Ausztriában. Hiszen még azoknak is, a kik a 67-es alapon állanak, lehetetlenné kell tenni azt, hogy a 18 törvényjavaslat letárgyaltassék. Honnan van az, hogy néhány hónap alatt enynyire megváltozott a helyzet? Miről beszéltek a kormánypártiak magánértekezleteken, összejöveteleken, mindenütt? Azt hangoztatták, hogy megcsinálják az önálló vámterületet, de jobb, ha azt ránk kényszerítik, mintha engedmények árán kapjuk meg. Ily módon a közvéleménynyel elhitették a legválságosabb politikai időkben, hogy milyen jogos a nemzet kívánsága az Önálló rendezkedés tekintetében, és ime, sikerült bebizonyítani az egész művelt világ előtt, hogy egy alkotmányos országban az önálló rendelkezés abból áll, hogy napokon át teljesen ex lex állapotban kormányozhat egy alkotmányos kormány. De gazdasági életünkben is teljes meddőség és pangás állott be, a vállalkozási szellem kiveszett az országban, a külföldi tőke óvakodik tőlünk és ily módon száz még száz millióra mehet az a kár, a mely az országra nézve veszendőbe ment, (Ügy van! Ügy van! balfelóí.) azért, mert ilyen rendezetlen és bizonytalan állapotok uralkodnak éveken át. És öt évi bizonytalanság után, és öt hónappal január elseje előtt nem lenne joga az országnak követelni azt, hogy feltárják előtte, mi történt öt év alatt a kiegyezési tárgyalások körül, mikor az országot azon kényszerhelyzet elé állítják, hogy meg kell csinálni, mert, hisz fennen hirdetik, hogy hazaíiatlanságot, árulást követ el, a ki hozzá nem járul a kiegyezéshez. Ezek a fegyverek azonban el vannak koptatva, ezek már nem hatnak és én meg vagyok róla győződve, hogy lesz annyi erő az ellenzékben, hogy ilyen új helyzettel nem engedi magát többé kihasználni és egész teljében érvényesülni fog ereje a miniszterelnök úr ellen. Nem akarom a ház figyelmét továbbra igénybe venni. Rövid felszólalásomat azzal fejezem be, hogy Erdély történetéből olvasok fel egy passzust. Báró Bánffy Dezső miniszterelnök úr különös ragaszkodással viseltetik szűkebb hazája iránt, a mi mindenesetre nagyra becsülendő, ép azért utalok erre. 1698-ban, tehát épen S00 éve, volt az a korszak, melyről irt jó emlékezetű Apor Péter uram Metamorphosis Transylvaniae czímtí munkájában »Erdélynek régi, együgyű, alázatos idejében való gazdagságából e mostani kevély, czifra, felfordult állapotjában koldusságra való változásáról« irván, kesereg, hogy a mióta a német beférkőzött Erdélybe, azóta minden esztendőben náj módi vagyon, a régi becsületes szokások és rendtartások helyébe ujak szármáztauak, az emberek külsőleg, belsőleg, viseletükben, erkölcseikben, szokásaikban, bánásmódjukban tökéletesen átalakultak és mennél jobban szegényednek, annál nagyobb titulusokra vágyakoznak.« 13*