Képviselőházi napló, 1896. XVI. kötet • 1898. május 4–junius 28.

Ülésnapok - 1896-294

294. országos ülés 1898. május 9-én, hétfőn. iÍ7 hitelszövetkezet vezetősége nem lesz ugyanazon írekkel megkenve, mint a minőkkel meg vannak kenve ezen konkurrens intézetek, akkor könnyen megtörténhetik, hogy a szövetkezetek papírjai oly kezekbe kerülnek, melyek az első kínálkozó alkalmat két kézzel fogják megragadni arra, hogy ezen papirosokat visszadobják és az ezen papirosok kibocsátása által legjobban érdekelt kis exisztencziákat tönkrejuttassák. Ezen aggodalommal szemben semmi garancziánk nincs; nem is jelzi a kormány álláspontját sem az indokolásban, sem az igazságügyi, sem a pénzügyi bizottság jelentésében. Ezen kritika után, t. képviselőház, méltán kérdezheti valaki tőlem, micsoda tehát az én véleményem. Tisztelettel megjegyzem, hogy én konkrét tervvel előállani, vagy javaslatot előterjeszteni két okból nem szándékozom. Először mert ez nem az nem az én dolgom, másodszor, mert nagyon jól tudom, hogy nem csak egy önálló egész javaslatot, a mely a kormány javaslatának egész eszmemenetét megingatná, de egy közönséges módosítást is csak nagyon nehezen fog ez az oldal ott keresztíílvihetni. Komjáthy Béla: Stilárisat! (Derültség.) Barta Ödön: Mégis rámutatok azokra, a miket a t. előadó úr a szövekezetekre nézve kifejtett, ő 24—25 év múlva megkritizálta a kereskedelmi törvényt és csak most jött rá, úgy látszik, arra, hogy a kereskedelmi törvényeknek a szövetkezetre vonatkozó része nem jó alapokon nyugodott, én meg azt mondom, hogy nem most jöttem rá, de régen érzem, hogy mégis csak igazam van, midőn azt hiszem, hogy nálunk nem a takarékpénztárak hibásak, hanem hibás a rendszer. A takarékpénztárak harmincz évi működése azt mutatta, hogy óriási haszonnal dolgoznak, mert viszont ők is ki vannak téve a zsákmányolásnak. Nagyon szeretünk intézményeinkre vonatkozólag Anglia, Németország, Oroszország és mindenféle nyugati államok példájára hivatkozni, de azok üdvös intézményeinek a meghonosítására nálunk legalább egy könnyen nem vállalkozik senki. 30 évi vajúdás kellett ahhoz, hogy rájöjjünk arra, hogy a mit csináltunk, az nem volt jó, pedig rá lehetett volna jönni arra mindjárt. A nagy nyugati államok takarékpénztáraikat kommunális alapon szervezték mind, azért működésük áldásos is volt a népre, mert ezek a népek vagyonát képező százezreket felváltva apró pénzre ugyanazokat olcsó kamat mellett, minden haszonjutalék és tantiem nélkül visszajuttatták oda, a honnan kikerültek, a nép nagy rétegei közé, és ezáltal megkímélik a kisebb exisztencziákat az ötszörös kizsákmányolástól, mely minden takarékpénztárnál előfordul, míg annak a váltója az osztrák bankhoz a pesti központ útján eljut, ott leszámítolják és a pénz a vidéki adós kezébe jut. (Helyeslés a szélső baloldalon.) T. ház! Abban a helyzetben, mikor ezt konstatálom, hogy a takarékpénztárak szervezetében ez a hiba van, kétségtelen dolog, hogy a takarékpénztárakat expropiálni kellene, de azt tennünk nem lehet, és más irányt nem adhatunk nekik, mert semmi közünk hozzájuk, nem vettünk részt az alapításukban, nincs jogunk a működésüket ellenőrizni. Hanem, t. ház, van egy intézmény, a melyhez már van közünk, — és ezt nem egy konkrét tervként említem, — csak mint eszmét vetem fel. Itt van a postatakarékpénztár, a mely egészen azonos szervezetű, mint a kommuiiális bankok, a nép filléreit gyűjti össze, az állam nagy óvatosan 36 °/o ot fizet érte; hát mi akadályozza a kormányt abban, hogy gondolkodás tárgyává tegye, vájjon nem lehetue-a azt a posta-takarékpénztárba befolyó mintegy 16 millió forintnyi betétöszszeget, melyet az állam 3*6 °/o mellett kezel, s a mely a népé, a nép exiszteneziájának biztosítására fordítani, hogy az a 3 6 o/

0-os pénz, mikor a nép kezébe jut, legfeljebb 4%-os legyen ? (Élénk helyeslés a szélső baloldalon). Én ezt nem tudom, t. ház; de tudom, ismerem azt a tö; vényt, mely a postatakarékpénztárt arra kötelezi, hogy állampapírok vásárlásaira fordítsa a takarékpénztári betéteket. Azt hiszem azonban, hogy »mi a tenger sima tükréhez képest« ez a 17 millió ! Ha egészen állampapírok vásárlására fordíttatik is, akkor sem menti meg e hazát attól, hogy az a milliárdnyi államadósság, a mely az országot terheli, alacsonyabb legyen, mert ez nem mi tőlünk függ, azt úgyis Ausztriában a mi kedves sógoraink döntik el, attól xígy sem óvjuk meg a mi pénzpiaezuokat ezzel a 17 millióval, hogy állampapírjaink alacsonyabb értékre ne síílyedjenek. De mielőtt befejezném beszédemet, (Halljuk! Halljuk!) egész röviden még csak arra, akarok reflektálni, hogy Magyarországon kétségtelenül az államfentartó elem mindig a mezőgazdaközönség volt. A mezőgazda — akár a kis-, akár a nagygazda — mindig páriája volt a mi pénzügyi politikánknak. (Helyeslés a bű - és szélső baloldalon.) A legkitűnőbben fundált papiros kétségtelenül az, melynek alapja a föld; meri a föld mindig lesz, és mindig fog azért a földért a nép lelkesedni! És mégis mit látunk, t. ház ? Az állam pénzügyi politikája tette lehetővé, hogy a jegybanknál, a melyet akár közös akár nem, szóval akármily szervezet mellett is befolyásolni lett volna kötelessége a kormánynak, soha nem birta, vagy nem akarta a kormány keresztülvinni azt, hogy a mezőgazdának kitűnően fundált váltója közvetlen leszámítolás 4*