Képviselőházi napló, 1896. XVI. kötet • 1898. május 4–junius 28.

Ülésnapok - 1896-307

258 307, országos ülés lí akkor sem, hogyha nagy összeget lennék is kész letenni. Thaly Kálmán: De akadémikusoknak kiadják! Rakovszky István: Én nem vagyok oly szerencsés, liogy akadémikus lennék. (Derültség.) E költemény, a mely gyönyörű nyelvezettel van írva és szikrázó észjárásra mutat, egy a választásokra szánt kortesdal. A költeményen az a tendenczia húzódik keresztül, hogy az akkor hatalmon lévő Deák-pártnak nyíltan szolgáljon és a Kossuth-pártot, vagy a mint akkor nevezték : a függetlenségi pártot lealacsonyítsa. Ebből a könyvből egyes verseket izlelítőűl kijegyeztem (Halljuk! Halljuk !) annak demonstrálására, hogy miként tisztelte őszintén akkor »Karólusz« Kossuth Lajost. Az elején 22 versben dicséri a »nagy« Széchenyit, Kossuthról csak per Kossuth beszél. így kezdődik (olvassa): Fejét felemeli megint a pártosság, Pártos erőszaktól döng az egész ország, Széchenyi, vagy Kossuth, ez a jelszó járja S megindul a küzdés, versenyszavak árja. Lángszózatú Kossuth csak a kormányt szidja, Csak a zsarnokságot döngeti és vivja. Döntsük le a kormányt — úgymond — ez az első Vagyonosság, jólét, magától is eljö. Erre felel a »nagy« Széchenyi: 1 Nagy Széchenyi ezt jóra nem véli. És itt megint hosszadalmasan dicsőíti Széchenyit és ekként ad Karólusz szubjektív nézetének kifejezést. Nagy Széchenyi így szól, — de Kossuth máskép, Ing köztük a nemzet szíve, mint az árnyék. Széchenyi sokat ad — Kossuth igér többet. Vajh' melyik igazabb ? vajh' melyik bölcsebb ? Int Széchenyi lassú, de biztos munkára Kitartó munkának jó lesz az ára. Lángajkú Kossuth üdvöt igér rögtön, Csak szabadok legyünk, csak a kormány díiljön. (Felkiáltások, a szélső baloldalon. Hát mi van ebben ?) Most jön (olvassa) : Nagy Széchenyi példás hű cselekedettel, Tehát a tettek embere. Lángszózatú Kossuth bírja ékes nyelvvel S ha majd a hon elvesz, Kossuth menekülhet, Idegen nép földón nyugodalmat lelhet. De neked, ó nemzet, szenvedni kell itten, Mentsen meg a sorstól könyörülő Isten. Nagy Széchenyi így szólt, de szólott hiába. Kászállt a magyarra önsorsának átka. Nem hallgatott ö rá, hallgatott Kossuthra — Haj' fordult öröme nagy keserű búra. Ez volt tehát az átok. !. jaultts 6-án, hétfőn. A hazát feldúlta harcz, háború mérge, Felbomlott a jó rend, egyetértés, béke. Összedűlt Széchenyi minden nagy munkája, Elveszett, elveszett magyarok hazája. Kossuth is menekült, a hazát itt hagyta, Idegen nép földón meg lett nyugodalma. De kellett szenvedni a nemzetnek itten, Nem menté meg ettől a haragos Isten. Ez volt a megyőzőtlés teljes hiánya, t. képviselő úr, ez volt a nemzet nagyjainak őszinte tisztelete, mely nélkül a nemzet nagysága fenn nem áll. Hogy a legisebb kétely se férjen ahhoz, ki a szerzője e versnek s minthogy e felett nagyon kemény hirlapi harcz keletkezett, utána néztem, s hogy ez irodalomtörténeti nevezetesség ügyében megkönnyítsem a búvárkodást, azt is vagyok bátor bejelenteni, hogy a Budapesti Hírlap 1892. január 1-én megjelent számában erre nézve nyomokat találunk. 1892. deczember 3-án az Egyetértésben megjelent erre egy czáfolat, mely ugyanoly hangon, mint a melyet Eötvös Károly képviselő úr használt, azt mondotta, hogy őneki nincs kedve és ideje ennek czáfolatába bekmenni. Erre ismét megjelent deezember 4-én a a Budapesti Hírlapban egy czikk, mely az állításokat teljesen fentartotta, bizonyította, igazolta s erre czáfolat nem történt. Én elismerem mindenkinek azt a jogosultságát, hogy kritizáljon bármely pártot és — ámbár én sohasem szoktam tenni — másokat leczkéztessen. Én oly tapasztalt, oly nagytehetségű, oly nagy parlamenti múlttal biró férfiaktól mint Eötvös Károly t. képviselő úr, mindig sziveden elfogadom a leczkét. Csak egyet kérek : ha leczkéztetnek, nézzenek egy kicsit a múltba, ne ítéljenek könyörtelenül, keményen, ajelnkor fi'ii és politikusai magatartásuk fölött, hanem gondolják meg, nem léteznek-e politikai életükben perczek, a melyekre mostan azt mondják: szánom és bánom. Ezt kívántam pártom érdekébe Í elmondani. (Helyeslés abaloldal hátsó padjain.) Eötvös Károly: Személyes kérdésben kérek szót. Rakovszky István t. képviselő úr egy verses dolgot olvasott fel, a melyről maga azt mondja, hogy kortes vers 1872-ből. Olyformán adta elő, mintha azokat én írtam volna, és hivatkozott igazolásául a Budapesti Hirlap 1892 iki számára. Rakovszky István: Deczember elseji! Eötvös Károly: Mindegy, lehet másodiki is. (Derültség.) Két dolgot ajánlok t. képviselőtársam figyelmébe. Az egyik az, hogy az én dolgaimra nézve a Budapesti Hirlap czímfí lapnak állításait autentikusoknak ne tekintse soha, mert én magam sem tekintem annak. Igen sok évi tapasztalat győzött meg arról, hogy magam sem tekinthetem. Annak a másik pedig az, hogy ezekről a verses költeményekről igenis van tudomá-