Képviselőházi napló, 1896. XVI. kötet • 1898. május 4–junius 28.
Ülésnapok - 1896-298
298. országos illés 1898. május 13-án, pénteken. Í07 vállalatokat. Mi marad tehát hátra? Rendelet megy a közigazgatási hatóságokhoz és azután a jegyző és a szolgabíró fogja érdeméül keresni, hogy bejelenthesse fölebbvalójának, hogy ennyi meg ennyi szövetkezetet, de nem igazi szövetkezetet, hanem mííszövetkezetet létesített. Azt mondja a t. kormány, hogy ezen 2. §-ra okvetlen szüksége volt a visszaélések elkerülése végett. De vájjon lesz-e olyan hóbortos, szédelgő, a ki szédelgésére épen a szövetkezetek ezen nehezebb alakját fogja választani, a hol ellenőrzés alatt áll, a hcd sem bő tantiéme nem kínálkozik neki, mikor rendelkezésére áll a régi szövetkezeti forma, a mely a kereskedelmi törvény tág keretében kényelmesebb alkalmat nyújt neki'? De attól eltekintve, mondjuk, hogy ezen formában akarja valaki a szédelgést íízni. Akkor legkönnyebben azt csinálhatja, hogy a központi hitelszövetkezet kiküldöttjeként gerálja magát ott a községekben és beszed az emberektől egy-egy koronát, vagy forintot; mert a míg alakulásra nem kerül a sor, a hatóság nincsen jelen, de az illető a pénzt elvitte. Tehát, t. ház, ez a szakasz a szédelgések és visszaélések ellen biztosítékot nem nyújt, Nagyon méltányolok én minden törekvést, a mely arra irányúi, hogy a csalásokat és a szédelgéseket lehetőleg megakadályozza. Mert azt lehet mondani, hogy népünknek az életében, mint minden, a fejlődésnek kezdetleges stádiumában levő nemzetnek az életében a csalások, a szédelgések, a visszaélések egyike a legveszedelmesebb bajoknak, a melyek sokkal több anyagi és erkölcsi kárt okoznak, mint egyes bűntények, a melyek a büntetőtörvény súlya alá esnek. Ha a miniszter úr a visszaélések és szédelgések ellen akarja társadalmunkat, népünket megóvni, nagyon jól teszi, de akkor nem ezzel a szakaszszal érheti el ezt, hanem tessék a büntető törvénykönyvnek megfelelő szakaszait módosítani, hogy a esalás és a szédelgés Szintén hivatalból üldözendő cselekmény legyen, hogy az a hivatalnok, az a hatóság, a mely oly éber figyelemmel van arra, hogy a kincstár valami rövidséget ne szenvedjen egy kis dohánynak a becsempészése által, vagy egy kis pálinkának az italmérési adó alól való kivonása által, hogy az a hatóság legalább némi éberséggel és figyelemmel legyen arra k, hogy százak és ezrek egy szédelgőnek, egy csaló bfínös tizeiméinek ne legyenek kiszolgáltatva. (Helyeslés balfelöl.) Nem akarom én azt mondani, hogy a szolgabírónak, a jegyzőnek, egyáltalán a hatóságnak semmiféle szerepet ne juttassunk ezen szövetkezeti intézménynek a létesítése és terjesztése körül. Távol áll tőlem; ellenkezőleg, mindenkor hibáztattam, mikor a közigazgatási tisztviselő feladatát teljesen megoldottnak vélte bürokratikus munkájának elintézésével és nem törődött eléggé az alatta álló nép erkölcsi, anyagi, gazdasági, kulturális érdekeinek felkarolásával. Azt is megengedem, hogy vannak hazánknak oly vidékei, talán Ungban, Beregben, Máramarosban, esetleg másutt is, a hol az önálló, eléggé intelligens társadalmi elem, a mely ezen ügyet elsősorban volna hivatva felkarolni, annyira hiányzik, hogy tényleg ezen szövetkezeteknek alakítása a szolgabíráknak és jegyzőknek képezendi magasztos, nemes hivatását. Egyes ilyen kivételektől eltekintve azonban teljesen osztom én Krístóffy József t. képviselőtársamnak azon véleményét, hogy: »az önsegély érvényesüléséről lévén szó, én azt tartom helyesnek és kívánatosnak, hogy ezen intézményre a törvényhozás és a hatóságok csupán annyiban gyakoroljanak befolyást, a mennyiben az intézmény fejlődésének útját álló akadályok eltávolításáról van szó, vagy a menuyiben ezen intézmény törvényben mentesítést és a hatóságoknál védelmet igényel. Ellenben ne gyakorolja fenhatóságát a törvényhozás és a hatóság olyan esetben, midőn ezen intézmény szabad fejlődésének és életképességének tárgyául szolgálhat és különösen óvakodjék az agyongyámkodástóí, mert a szövetkezetek önállóságát és ezzel a tagok nélkülözhetetlen érdeklődését zsibbasztaná el.« Teljesen osztozom abban a nézetben, hogy igenis a hatóságnak hivatása az, hogy a társadalmi tevékenységet ösztökélje, hogy azt jóindulatával támogassa, pártolja, de nem hivatása az, hogy maga vezető szerepet játszszék. Miért mondom én, hogy a szolgabíró, a jegyző könnyen csak műszövetkezetet csinál? Egyszerűen azért, mert nemcsak erkölcsig egyéni súlyával lép ő abba a községbe, a midőn az embereket felszólítja, hogy: egyesüljetek, segítsetek, magatokon a szövetkezés útján; hanem vele mindig együtt van a hatalmi, a hivatalos befolyásnak bizonyos mértéke, úgy, hogy annak nyomása alatt sokan fognak a szövetkezetbe lépni, a kik ezen szövetkezetek iránt semmi érdeklődéssel nem viseltetnek; e szövetkezetek iránt helyes felfogással ós érzékkel nem bírnak. A tapasztalat a külföldön és nálunk is azt mutatja, hogy "igazi szövetkezet csak ott fejlődik és virágzik, a hol magából a népből, annak egyes lelkesebb tagjaiból keletkezett; azok által karoltatott fel és vezettetett. Azért, t. ház, ha el tudnék is tekinteni a a politikai aggályoktól, melyeket e szakaszokkal szemben táplálok, már tisztán a szövetkezeti eszmének érdeke is arra indítana, hogy a második szakaszt határozottan kifogásoljam. De ezt a politikai aggályok is teljesen indokolják. Mert megengedem, hogy a t. miniszter úr most nem azért csinálja a törvényjavaslatot, hogy azzal annak idején pártpolitikai czéíokra visszaéljen,