Képviselőházi napló, 1896. XV. kötet • 1898. április 13–május 3.
Ülésnapok - 1896-279
34 279, országos ülés 1898. április 16-án, szombaton. szélyes állapota, mely eddigelé meg nem engedte, hogy az 1848 : XX. törvényczikkelyben kimondott elv, mely szerint a bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségeiről a közállomány fog gondoskodni, most rögtön teljesedésbe mehessen. Azért az ország valamennyi törvényhatóságának ezennel meghagyatik, hogy a kebelükben lakó evangélikus népet világosítsák fel a felöl, miként a protestáns néptől, mely eddigelé is egyházi és iskolai szükségeit önerejéből fedezte, méltán elváratik, hogy ezen terhet ama reménylett időpont beérkezéséig, a mikor tudniillik a fentemlített törvény tényleges teljesedésbe mehetend, szívesen viselendi.* Ezen miniszteri felhívásnak kedvező eredménye is lett. És mit tett az akkori minisztérium? Nem azt tette, a mit a mélyen tisztelt vallás- és közoktatásügyi miniszter úr jelen törvényjavaslatban tervez, hanem igenis megkezdte azon egyházak lekészeinek közálladalmi költséggel, országos forrásból való segélyezését olyformán és oly módon, hogy az 1849. év első felében — a mint én ezt a kezeim közt levő számos eredeti nyugtával, mint hiteles okmánynyal bizonyítani is tudom •— az országos segélyt nemcsak elrendelte, de meg is adta, ágy, hogy minden feltétel nélkül azon segélyösszeget elküldölte az egyes egyházak hatóságaihoz, a mely főhatóságok azután számadás kötelezettsége mellett, az egyes egyházak lelkészei között azt szétosztották. Ezt a rendszert követte a magyar törvényhozás 1868-tól kezdve a legújabb időkig, mikor az egyházak részére a költségvetésbe felvett segélyösszeget az egyházi hatóságokhoz elküldötte, annak kiosztását rajok bizta és főfelügyeleti jogánál fogva csakis azon szükséges ellenőrzésre szorítkozott, hogy az illető felekezetek a törvényhozás által részükre megszavazott és megadott segélyt a megkíván tató és kijelölt czéra fordították e? (Úgy van! Úgy van! bal felöl.) Abban már igazsága van a t. miniszter úrnak, midőn beszédében arra hivatkozik, hogy az egyházkerületek és a többi protestáns egyének sürgették ezen segélynek lörvénybeli biztosítását, állandóvá tételét, Sot tovább megyek. Nagyobb összegek állandóvá tételét kérték és sürgették. Azt hiszem, t. ház, nem titok az, hogy a mai viszonyaink között nem elég pusztán csak a lelkészek fizetésének kiegészítéséről gondoskodni. Van egy másik és szintén oly fontos teendőnk és ez az egyenlőtlen adózási terhek miatt elkedvetlenedett egyházi tagok terhének khető és igazságos könnyítése. Különben az a szép elv, a melyet az egyházak hivatásáról a miniszter úr hangoztatott, nem valósulhat meg. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Sőt félek, hogy egyházi téren igen veszedelmes bonyodalmakkal fogunk találkozni, (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) a mely bonyodalmak több kárt tehetnek, mint a mennyi jót ezen törvényjavaslat által elérni vélünk. T. ház! A segélyezésnek azon harmadik rendszere, melyet történelmi adatokkal feltüntetni igyekeztem, az a rendszer a mi hagyományainknak és követelményeinknek legmegfelelőbb. Ez a rendszer az 1848 : XX. törvényezikkben lefektetett elveknek és rendelkezéseknek sem megbolygatását, sem rögtöni végrehajtását nem követeli. Nincsen a protestáns egyház számot tevő tagjai között nem ismerek senkit, a ki a múltnak gyászos emlékeit újra életre kelteni és felidézni akarná. De ennek a magyar hazának, mely T ért azon felekezetnek tagjai, melyhez én is tartozom, évszázadokon át önzetlenül és önfeláldozással küzdöttek. Ennek a nngyar hazának talán már nemcsak joga, de egyszersmind kötelessége is törvényhozásilag úgy intézkedni, hogy annak a felekezetnek tagjai vallásfelekezeti szempontok miatt ne legyenek tovább e magyar hazának mostoha gyermekei, hanem az egyenjogúság és viszonosság nagy elvénél fogva, méltó támogatásban éá közálladalmi költséggel, országos forrásból méltán megérdemelt támogatásban részesüljenek. (Helyeslés a szélsőbalon.) T. ház! Az általam ismertetett rendszer az, a melyhez én ragaszkodom; ez azon rendszer, a mely a mélyen tisztelt miniszter úr által említett két rendszertől egészen különbözik. Most már, t. ház, átmegyek beszédemnek második részére, vagyis a függetlenségi és 48-as párt által e törvényjavaslatot illetőleg elfoglalt álláspontnak indokolására. (Halljuk! Halljuk!) Köztudomású dolog, hogy a ház asztalán két javaslat fekszik. Az egyik a mélyen tisztelt miniszter úr által e?, év február hó 7-ikén benyújtott 338. számú törvényjavaslat, a másik a közoktatásügyi bizottság jelentésének kapcsán beterjesztett és a tárgyalás alapját képező 373. számú törvényjavaslat. Ezen második és megjavított kiadás az első törvényjavaslattól nagyon lényegesen különbözik. Az első törvényjavaslatot még csak általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadhatónak sem tartottam. Ugyanis azon első törvényjavaslat az 1848 : XX. törvényjavaslat 2. §-ában lefektetett nagy elvet lényegesen érintette, sőt talán meg is támadta. Megtámadta a teljes egyenlőség és viszonosság elvét nemcsak az által, hogy az 1. és 2. §-aiban a katholikus és az ó-katholikus egyházakat külön sorolta fel, de megtámadta főképen azon intézkedés által, hogy a különböző vallásfelekezeteknek állami segélyben részesülő és azt igénybe venni akaró lelkészeit nem egy és ugyanazon elbánásban részesítette. Ehhez járult azon törvényjavaslat indokolásában a mélyen tisztelt
