Képviselőházi napló, 1896. XIV. kötet • 1898. márczius 9–április 11.

Ülésnapok - 1896-259

12 259. országos fllés 1898. m&rczlns 11-én, pente%en. Ámde már akkor, a közhangulatban nagy visszatetszést keltve, kijelentette azt is, hogy ö márczius 15-ike helyett inkább azt a napot fogja javas latba hozni, a melyhez az Í848. évi törvények szentesítésének az emléke fűződik. Sajnos, t. ház, a miniszterelnök úr az ő igéretét beváltotta és beterjesztette azt a törvényjavaslatot, a mely az 1848-iki nagy idők és nagy eseményeknek félszázados évfordulója alkalmából nem kívánja az első felelős magyar minisztérium érdemeinek törvénybe iktatását, és a mely nem kívánja kimondani azt sem, hogy a magyar nép, a magyar nemzet hálával és kegyelettel viseltetik azon hősök emléke iránt, a kik bámulatos önfeláldozásukban verőkkel, életükkel harczoltak ennek a hazának, ennek az országnak szabadságáért és alkotmányáért. (Ügy van! a szélső baloldalon.) Nem így akarta azt, t. ház, nem így óhajtotta Kossuth Ferencz és nem így kivánta azt a nemzeti közérzület sem. Ez a javaslat is példa arra, hogy a mi kormányunk a nemzet érzületeivel, hagyományaival, ünnepeivel sohasem tudja vagy nem akarja összeegyeztetni az ő hivatásának magasabb, szebb és nemesebb feladatait. Hiszen, t. ház, az az egy bizonyos, hogy az 1848-ki eseményeknek, a szabadság kivívásának emlékére rendelt országos ünnep: ünnep örök időkre és az nálunk Magyarországon nem lehet más, mint az a nap, a melyet maga a nemzet, az ő igazságot sejtő szívében már régen ünneppé avatott, a melyet önként ünnepelt eddig is és melyet az ő szívéből kitörölni nem lehet soha. (Úgy van ! a szélső baloldalon.) T. ház: Ha eddig soha nem történt volna semmi: ha a magyar nemzet azóta, a mióta nálunk Magyarországon nemzeti ünnepet ülni lehet, soha nem ülte volna meg évről-évre a szép márczius 15-ikét és hogyha az ezen a napon való ünneplés a nemzet vérévé, hagyománynyá és szokássá nem vált volna, akkor talán még némi elismeréssel is lehetne fogadni a kormány javaslatát. így azonban, t. ház, azt vagyok mondandó, azt kell kivánnom, hogy bár inkább soha ne is vette volna kezébe ez a kormány ezt a kérdést. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Mert a mikor Magyarország, a magyar nemzet, a hagyományok által szentesített napon, a múltak dicsőségét és emlékét ünnepli, akkor, uraim, a ä nemzet szemei előtt nem egy tény, nem egy mozzanat lebeg, akkor fölelevenedik előttünk a félszázad előtti egész korszak minden nagy eseményeivel együtt. Akkor, t. ház, látjuk, hogy a szabadság szellemének leheletétől érintett nemzet mint ébredez százados elaléltságából, a tétlenség és tespédesnek nehéz álmából; akkor látjuk, hogy a nemzet mily lelkesedéssel valósítja meg a szabadság, egyenlőség és testvériség magasztos eszméit, Ámde ugyanakkor látjuk azt is, hogy Bécsből mint törnek a nemzet jogai és szabadsága ellen ; . . . Madarász József: És vagyona ellen! Polczner Jenő: . . . látjuk, hogy mi képen fog ez a nemzet megtámadott szabadsága és szentesített törvényeinek védelmére fegyvert, s hogy apáink, ezek a hős félistenek, hogyan küzdik meg száz ellenséggel a világ bámulatára a szabadságnak, a nemzeti önvédelemnek azt a szent, magasztos és dicső harezát. (Úgy van ! Tetszés a szélső baloldalon.) Mind, mind ez elevenedik lelkünkben, t. ház, fölelevenedik a félszázad előtti egész korszak, az az egész múlt minden részletével együtt, márczius 15-ikén. (Úgy van! a szélső baloldalon.) A nemzeti kegyeletnek a dolga az, hogy a nemzeti ünnepnap, annak a múltnak egész korszakát felölelje. Nem szabad, nem lehet abból a múltból egy tényt, egy részletet, egy epizódot kivenni, kiragadni és a nemzeti ünneplés tárgyává egyedül és pusztán csak azt az egyetlen tényt tenni. (Úgy van! Úgy van! a szélső bnloldalon.) Ez a javaslat, t. ház, nem a múlt idők, a nagy események félszázados évfordulójának megünnepléséről rendelkezik. Ez a javaslat április 11-éí akarja a 48-iki megemlékezésnek államilag szentelt ünnepévé tenni. Pedig, t. ház, miként Kossuth Ferencz t. képviselőtársam előbb mondotta, semmi jelentős emlékkel nem bir a nemzet e napot illetőleg, mert e nap pusztán csak egyetlenegy tényt, egy királyi ténykedést juttat eszünkbe, tudniillik azt, hogy a mit a népakarat hosszú küzdelmek árán már kivívott és kimondott, azt mint bevégzett tényt a királyi kegy április 11-ikén szentesítette. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Ez, t. ház, nem az a nap, a melyet nemzeti ünneppé a nemzet közérzülete egyhangúlag s már régen kiválasztott. Nincs, t. ház, s nem is lehet semmi szükség arra, hogy a nemzet szokásaiba belenőtt, a nemzet vérével összeforrt, a hagyomány által ünneppé szentelt napot hatalmi szóval megváltoztassák, és hogy azt a hatalmas úrnak, Bánffy Dezsőnek a kedvéért egy más napra tegyék át. De mire való volna is, t. ház, egy ily ténykedéssel a múltak ködéből felidézni azokat az emlékeket, a melyeknek keserűségét a nemzet nagy többségének a szivéből az idő már kimosta. (Úgy van! a ssélső baloldalon.) Mire való, t. ház, feltüntetni az ellentéteket és felidézni a nemzet emlékezetébe azt, hogy épen ezért az áprils 11-iki szentesítésért volt kénytelen V. Ferdinánd király a trónt elhagyni; (Igaz! Úgy van ! a szélső baloldalon.) hogy épen ezen a napon szentesített törvényeinket semmisítette meg a