Képviselőházi napló, 1896. XIII. kötet • 1898. február 15–márczius 8.

Ülésnapok - 1896-241

20 241. országos ülés 1838. február 15-én, kedden. járást és szellemet és az iskolai methódus téliesen agyonütötte az egyéniséget. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Mikor az alkotmányos élet hajnalán képzőművészetünk egy kissé fellendülni kezdett (Halljuk ! Halljuk !) kultiválni kezdték az úgynevezett történelmi vonatkozású képeket. (Halljuk! Halljuk!) Ki ne emlékeznék azokra az egyszerű, de mélyen megható igazi szép dolgokra, a mikben kevés volt a művészeti tudás, a kézügyesség, de annál több volt a művészi egyéniség, hazafias lelkesedés, a melyek alkotmányos életünk kezdetén művészeink által produkáltattak ? Ki ne emlékeznék Hunyady Lászlónak kiterített hullájára a börtönben; ki ne emlékeznék Hunyady László búcsúzásara a börtönben, vagy Zrínyi és B'rangepán utolsó éjszakájára? Emlékszem, gyermekkoromban, milyen lelkesedéssel néztem ezen dolgokban a művészi érzés megnyilatkozását! Hol vaunak azok a festők, a kik valaha nemzeti érzések hangján szóltak szivünkhöz; hazafias lelkesedéssel áttüzesítették a nemzet lelkét? Meghaltak, kidőltek az élők sorából ? Ellenkezőleg ! (Halljuk! Halljuk !) Az öreg Madarász elment vásárosnak, a második elment Erdélybe és ott nyitott fűszerűzletet, a harmadik ott hagyta a művészetet, mert kicsavarta kezéből a nemzeti érzések festő-eesetét a német iskola szellemének elharapózása, a mely genre-képekkel, csendéletekkel, barna szószos színtelen müncheni rajzokkal árasztotta el a magyar ízlést és képzőművészetet. (Igás! Úgy van! baljelöl.) így nyomták el művészetünkben a nemzeti vonást, a fajszeretetet és azt a lelkes chauvinizmust, a mely nélkül nincs művészet és elnyomták a, Piloti-iskolának régi, színtelen csendéletei. Stilleben-jei és lélek nélkül megrajzolt külsőségei. (Úgy van! balról.) Pedig nemzeti egyéniség nélkül művészet nem lehet nagygyá. Gyönyörű példát emlílek fel, a melyet legközelebb Parisban láttam. Mikor benn jártam a Louvre nagy termeiben, a többek közt, mikor az antiráfaelisták és primitivisták szobájából kilép az ember az úgynevezett hosszú folyosóra, egymásután látja az ember a renaissance iskoláit; Kóma, Bologna, Firenze, Velencze alkotásait, mely tetőfokát eléri Veronese és Leonardo da Vinci festményeiben. Ha az ember halad és figyelemmel néz tovább, s látja, hogy ott, a nagy iskolák egymásután csoportosítva a fokozatos fejlődés feltüntetésével vannak a folyosón elhelyezve, rábukkan az ember a németalföldi iskolára. Ez kezdetben a renaissance nagy eseményeivel eltelve utánozni akarja az olasz festőmtívészetet. Minő satnya, gyatra dolgok ezek mindaddig, mig az ember rá nem bukkan Moetzisre, a ki önmagában feltalálja a nemzeti egyéniséget és beleviszi azt a festészetbe. Ekkor kezd egy új korszak hajnala felvirulni a németalföldi művészetre. Ekkor születnek meg a hatalmas Rembrandt-ok, Van Dyk-ok, a kik a renaissance formáiba beleviszik a nemzeti, faji egyéniséget, úgy, hogy azt a Krisztust őrző katonát is hollandi bugyogóba, németalföldi sipkába és csizmába bújtatják. Nekünk is ezt a nemzeti vonást kell megkeresnünk művészetünkben és mivel a német rendszer és iskolai szellem sem a művészi egyéniség kifejezését, sem magyar faji lelkesedésünket nem szolgálhatja, ennélfogva merítenünk kell abból a művészetből, mely hozzánk közelebb áll, a mely repülni tud, s a melylyel megteremthetjük a magyar művészetet. (Zajos helyeslés balról.) Ily erőforrásnak tartom én — és azt hiszem, velem együtt minden ahhoz értő ember — jelenleg a franczia művészetet, mely jelenleg vezet. Lelki közösségünk ós szellemi rokonságunk is sokkal erősebb a franczia fajjal gondolkodásba:!, érzésvilágunkban, sőt szabadságszeretetüokben is. (Úgy van! balról.) Hogy ez a lelki közösség mily erős, arra csak egy példát hozok fel. A német irodalmat kiszorította az ahhoz értő közönségnél a franczia irodalom és mig színpadjainkon is a német szerzők az egyetlen Sudermann kivételével sorra buknak, nem tudják megkapni a magyar közönség szívét, addig a franczia darabok, daczára, hogy gyakran az élet léha habzását tárgyalják, a magyar közönséget vonzzák s épúgy érdeklődik a darabok iránt, mint akár a párisi. Mit jelent ez, t. ház? Azt, hogy szellemi rokonságunk ehhez a fajhoz sokkal közelebb áll és sokkal bensőbb és közösebb. Ne higyjék azonban, hogy én a német művészet szellemét azért akarom kiszorítani a művészeti oktatásunknak rendszeréből, hogy r egy új idegent hozzak bele: a franc/iát. En nem akarok cseberből vederbe lépni. Minden nemzet legyen féltékeny a maga kulturegyéniségére és zárjon ki abból következetesen minden idegen elemet. De arról van szó, hogy ha egy kifejlett művészetből oly ojtó galyat kell a magyar művészetnek elhanyagolt törzsökébe belevinni, hogy megnemesítsük azt, akkor az ojtást, nem arról a fáról veszem, a mely a törzsökkel nem rokon, mert különben a galy is, a törzsök is egyformán kiszáradnak. (Élénk tetszés és helyeslés a szélső baloldalon) Hogyan csinálta meg Francziaország a maga nagy művészetét? Mikor Franeziaországban nem volt erős művészi közérzés és ízlés, nem voltak nagy tehetségek, akkor elhatározták, hogy az olasz renaissance levegőjében kell nagyra növelni a franczia művészetet. Rendezték Rómában a Medicit, odaküldtek a kiváló nagytehetségű mü-